Irományaim

A Végítélet Napja

Kezeket fel, ki Odaát rajongó! Bár mint látom inkább a rajzos könyvemnek van nagyobb sikere. Na mindegy. Az a lényeg hogy egyik osztálytársammal beszélgettünk a sorozatról, és kedvet kaptam egy kis irományhoz.

Aranysárga búzakalászok libegtek a szélben amint egy kocsi végighajtott mellettük. A szántóföldek nyugodtan táncoltak a kopottas, kifakult aszfaltút mentén, amin a jármű kerekei nagy lendülettel felverték ezeréves álmukból a porszemeket.

Az autó hosszított hátú, gyönyörű, régi veteránautó volt. Fényes, fekete festése lepattogzott az idők során, alóla pedig a rozsda kandikált ki vörösen és barnán.

A volán mögött két férfi ült, különböző testalkattal: egy magasabb, hosszabb üstökkel, és egy alacsonyabb, jobb kondiban lévőbb, mint társa. A vékony kormánykerék siklott a keze alatt, míg a magasabb az ablakot lehúzva könyökölt ki a kocsiból. Barna haját borzolta a szél, és mélyeket szippantott a friss, vidéki levegőből.

- Hát ez az - sóhajtotta szomorkásan - nem gondoltam volna hogy így ér véget ez az egész.
- Vagy hogy ilyen hamar - dörmögte a mellette ülő.

Az ég fokozatosan kezdett színt váltani körülöttük, amint az autó könnyedén szelte az aszfaltot, és a madarak károgva vonultak a vetés közé szemezgetni maguknak. A kék égből lassacskán narancssárga lett.
Biztos a naplemente miatt, gondolhatta egy kívülálló, vagy egy mit sem sejtő farmer a terménye között. Ám a magyarázat ennél sokkal másabb volt. Komplikáltabb és ősibb. Egy erő akarata, mely az idők hajnala óta forgatja a világ kerekét és csak erre az időpontra várt. A Négyek útjára indultak, elíndítva egy eseménysort.

Furcsa évek elé nézünk mostanság.
Napfogyatkozás volt, amit vérhold követett, gyönyörű meteorzápor és feleannyira se gyönyörű olajszennyezések. Csillagok tűnnek el az égről, furcsa trombitaszó világszerte, ami ismeretlen eredetű, ráadásul mintha a mennyekből jönne. És ha az emberek azt gondolták volna ennyi furcsaság nem létezik egyszerre, még nem látták a végét.

A kocsi nagyot satufékezve megállt, a magas pasas, pedig a műszerfalnak bukott.
- Mi a fene volt ez!?

A slusszkulcs elfordult, a motor pattogva kattogva hűlt le épp, a rádió recsegő rockzenéi pedig elhallgattak. Társa kinyitotta az ajtót, komótosan kikászálódott, majd nagy rázkódással becsapta maga mögött. Mindezt egyfolytában az égre emelt tekintettel tette.

- Mi van? - kérdezte a magas, majd mérgelődve kiugrott, és a másik mellett termett.
- Mi olyan érdekes?

Társa inkább sablonosan, mint meglepődve mutatott a magasba, de nem szólt egy szót sem.
Ujja nyomán egy óriási lény bontakozott ki a távolból. Fehér és szürke színben pompázott, hatalmas, fekete szárnyain akkora tollak, mint egy lakóház.

Az emberek felé fordult. Arca mint egy fehér maszk, tűnt ki hosszabb, vaskos, bézs nyakából, és kétoldalról egy zebra meg egy oroszlán feje vette körbe. Tarkója tájékán egy antilop is lehetett, mert két szarva és fülei egyenesen meredtek a fellegekbe.

Lassú mozdulatokkal tett egy lépést előre, amibe az egész föld beleremegett. Lejjebb hajtotta fejét és azt oldalra döntve vizslatta két látogatóját. Arcáról lehetlen volt leolvasni bármit is, mivel nem volt emberi. Két komor, mandulavágású szeme sötéten meredt előre, és kígyószerű orrlyukain kívül szája például nem is volt. Egész lényét egyfajta különös ragyogás ülte végig.
Hirtelen kitárta hatalmas pár szárnyait, amiken több ezer árgus szempár meredt a hangya méretű férfiakra. Ő maga kábé akkora lehetett, mint az Empire State Building.

A hosszabb hajú pasas megigazította kockás ingje gallérját és társára nézett. Amaz némán bólintott egyet és egy kést húzott elő a semmiből. Nyári dzsekije széle lobogott a szellőben, csakúgy, mint a nyakában függő furcsa talizmán.

Ekkor a horizont lángba borult.