Irományaim

Buszozás Unalmai

Ne kérdezzétek, csak unatkoztam pénteken hazajövet

A lány a buszon ült. Sötét, barna haja az előtte tartott könyvre libbent, és szúrós tekintettel vizsgálta a kihajtott oldalt.

A paragrafus véget ért, és három fekete pontocska jelezte egy új szemszög kezdetét. Lapozott egyet. Nem ám úgy igazából, csak lassan, ujját pontosan beszorítva az előző oldalra, hogy megjegyezze merre tartott, majd erre szépen ráterítette a következő lapot, és az az utánit. Itt megállt. Mérlegelt. Ezután a következő fejezet jön.

Lebiggyeztette az ajkát, majd nyalábba szedve felhámozta a lapokat és visszasüllyesztette helyére. Várt. Pontosabban gondolkozott.

Odacsapott kabátja zsebére, de az egyetlen amit érzett benne, a telefonja volt. Másik zseb. Kulcsok. Mosolygott egyet magában, és megrázta a könyvét.

Egy viharvert keménypapír könyvjelző csusszant ki lappjai közül, majd elegánsan lepottyant az ölébe. A lány felvette és bevágta az ujjával jelölt lapok közé. A gerinc ugyan siralmasan jelezte, hogy ha így folytatja, ki fog törni, de a lány kezei közt még egyetlen könyv se lelte kárát. Sosem.