Je t'aime

19.fejezet

𝑪𝒉𝒂𝒓𝒍𝒆𝒔 𝑳𝒆𝒄𝒍𝒆𝒓𝒄

Kérlek gyere el hozzám! Nem bírom egyedül... Sajnálom!

Ezt a pár sort néztem hevesen dobogó szívvel továbbra is,miközben elfogaltam a jegyemhez tartozó ülést a gépen. Nem tudtam mit írni erre,inkább csak szedtem a cuccom,és a legelső járattal mentem Budapestre. Felhúztam a fekete pulcsim kapucniját,hogy véletlenül se ismerjen fel senki a sorok között. A stewardessek körbe jártak a fedélzeten,és leellenőrizték,hogy mindenki biztonságosan elfoglalta -e a helyét. Mosolyogva megtartották a biztonsági bemutatót,amit már kívülről fújok,aztám indulni készültünk. Egy mogyoró barna,szoros konytba fogott hajú,magas nő rántotta be az ajtót. A gyomor forgató levegőbe emelkedést követően,a szemeimet próbáltam lecsukni,majd aludni valamennyit,de akárhányszor megpróbáltam,az egyik egyenruhás lány,végig simított a vállamon,de mire megnézhettem,vagy szólni tudtam volna, már a gép túlsó feléből villogotta felém a fehérítetett fogait. Pár pillanattal később,a szőke hajú lány az utas bemondóhoz lépett,leemelte a falról,és végig engem pásztázva intézte szavait a népnek:

-Kedves utasaink! Néhány perc,és zuhanni kezdünk. Sajnálatos módon,probléma akadt a géppel. Nem fogja túlélni semelyikőnk sem.-

A mondandóját befejezve,egy csókot küldött felém. Az utas társaim érdeklődését nem keltette fel a hír,így csak én maradtam aki pánikolt. A repülő hirtelen a mélybe indult,és kiestünk a székeinkből. Előre estem egy óriásit,és valahol elől kötöttem ki. Fejre pottyantam. Éreztem a ketyerém lüktetését,sípoló hang övezett. Alig bírtam kinyitni a szemem,s mikor ezt megtettem,lihegve láttam,hogy az előbbi nő felettem áll vérző orral,fél mosolyra húzza ajkait. Azokat a jól ismert ajkakat.. Mert aki fentről lenézett rám,nem más volt,mint Giada Gianni.

■ ■ ■

Ekkor viszont zihálva ébredtem fel,egy teljesen biztonságos,és csendesen repülő járaton. Fogalmam sem volt,hogy Giada miért jelent meg nekem,de nem is nagyon foglalkoztatott. A kezemben pihenő telefonomra pillantottam,ahol az én megkezdett üzenetem volt csak látható Annának címezve. Gyorsan kitöröltem a meggondolatlan szavakat,majd egy korty víz bevitele után,hátradöntött fejjel,csukjával a fejemen kapcsoltam be megnyugtatónak nevezhető dallamokat,melyeknek hagytam,hogy átjárják az egész megfeszült testem. Az út időtartalma rövid volt,mivel Monacót választottam úti célul. Basszus,legutóbb még azt mondogattuk,hogy legközelebb ő is velem tart...
Nem volt más ötletem,hogy hova mehetnék,szóval körülbelül 2 óra kicsit sem pihentetőnek nevezhető alvás után indultam el Monzából haza. Nem csoda,hogy rémálmaim keletkeznek...
Amilyen gyorsan csak tudtam,a kocsimba vetettem magam,és prólva nem feltűnést kelteni,elindultam anyukám háza felé. Éppen ideje volt a látogatásnak,illetve úgy éreztem,nem bírom ki az egyedüllétet.Felkaptam az anyósülésre helyezett kisebb táskámat,és alatta valamiféle zsinórt véltem felfedezni. Ráncok léptek a homlokomra,és ujjaim közé akasztottam. Egy csomó záras karkötő volt,melyre egy patkó medál volt felfűzve. Nekem soha nem volt ilyen karkötőm,de még ehhez hasonló sem,pedig elég sok van/volt. Próbáltam a gondolataimba méllyedni,és előkeresni a személyeket akiknek lehet ilyen. Orrnyergem masszírozása közben,hirtelen beugrott. Annáé.. Tegnap levette,mert szorította a csuklóját,és nem vitte be magával a szállodába. Mesélte régebben,hogy milyen fontos neki ez a darab,mert már kiskora óta viseli. A lovaglás okán maradt rajta,mivel szenvedélyesen űzte a sportot,de befejezte után sem vette le. A szerencse tárgyának tartotta. Most felkéne hívnom,hogy nálam van? Vajon keresi? Mondjuk biztos,hogy nem ez a legfontosabb neki,miközben az unokaöccse temetését szervezi... Majd elmondom neki ha vége ennek az egésznek. Talán akkor nem én fogom először keresni,ha nem ő engem. Szép álom...