A maffia ölelésében

24.rész

Margaret szemszöge:

Az ajtó fülsüketítően nyitódik, miközben belép rajta egy magas, kicsit sem barátságosnak tűnő férfi. Hatalmas termet, az egész testemen végigfut egy félelmetes borzongás, amin nem segít, hogy az én cellám ajtaján lévő lakatot nyitja ki. Közben rápillant a mellettem lévő, az ágyán összehúzódó Lucira, akinek a tekintetében csak a rémületet és aggódást látok. Félek, de igyekszem nem kimutatni, amennyire csak tudok erősnek kell maradnom. Bármi történik nem adom fel. Próbálom bíztatni magam, hogy ne veszítsem el már most a reményt, de a Giuseppés eset óta az ész elvek és az ösztönök kontrollban tartása nem igazán megy. Hiába próbálok leplezni valamit, ha a testem minden porcikája éppen az ellenkezőjét mutatja.
A nagydarab férfi megragadja a karom és szó nélkül kezd kirángatni a cellámból. Kezeit a csuklómon tartja, amit egyre szorosabban és szorosabban fog, érzem hogy már a csontot nyomja össze, amire már felszisszenek, de nem foglalkozik vele csak beköti a szemem, majd vezet. Immáron kilépve a szobából igyekszem minden apró részletre figyelni. A fülsértő hangú régi ajtó nyikorogva becsukódik mögöttünk és mostmár a teljes egyedüllét és bizonytalanság. Nekiálltam számolni a lépéseimet, hogy egyáltalán milyen messze vihet.

Egy ajtó előtt megálva a férfi bekopog, majd egy mély és határozott hang válaszol:

-Bejöhetsz!- a szívem a torkomban dobog, nem mintha eddig nem ugyanezt éreztem volna, csak most egy kissé furcsa halálfélelem érzése is járt mellé.

Belépve az ajtón, a cellához hasonlóan egy sötét szoba fogad. A hangulata ugyan olyan mégis kinézetben a legapróbb részletekig különbözik.

-Vedd le a kötést!- parancsolja az ismeretlen. Mély, tekintélyt sugárzó, de félelmetes hangja van, legszívesebben visszafordulnék, hogy ne kelljen találkoznom azzal, aki egyszer még a halálomat okozhatja és valószínűleg azt is kívánja. Az embere leoldozza a szememet eltakaró kötést és immáron a hang tulajdonosát láthatom. Egy borostás, bár már inkább szakállas harminc év körüli férfi, talpig fekete öltöny, a haja rendezett és minden pillantásával egyre nagyobb félelmet kelt bennem. Az íróasztalánál űl és csendesen szemlél, majd pár perc után megszólal.

-Szerintem tudod miért vagy itt!- nem szólok semmit, csak némán várom a következő kijelentését. -Egy dolgot biztosan megígérek. Giuseppe halálát többszörösen fogod megszenvedni és erről az egészről, minden egyes pillanatról, amikor a fájdalomtól sem beszélni sem mozogni nem tudsz a drága Jasonod értesülni fog.- lefagyok és csak hallgatom, megszólalnom semmi értelme. Mit mondanék neki? A legkevésbé sem fogom meghatni, csakis bosszút akar, amit pár szóval nemfogok megváltoztatni. Giuseppe megérdemelte, rengeteg ember szenvedett tőle és én örülök hogy egy ilyen ember már nem árthat senkinek. De ez úgy tűnik családi vonás, mert az elöttem ülő férfi érzékelhetően még őt is felűlmúlta.

-Vigyed el!- szól rá az emberére. -Hamarosan így is találkozunk!- mosolyodik el, majd a karomat megrántva és a szememet ismét bekötve vezet vissza a cellámba.

Jason szemszöge:

Az összes lehetséges helyet végigjárjuk. Gawrill és Marco emberei is segítenek, de még semmi. Csak az ismeretlentől érkező üzenet az egyetlen amiből ki tudunk indulni. Próbáljuk megfejteni, hogy kitől és honnét jött, de ez nehezebbnek bizonyul.

Nem aludtam semmit, hogyan is tudnék így. Az idegesség a leggyengébb szó amit most mondani tudnék. Érzem, hogy minden porcikám remeg a düh, harag, félelem, már nemtudom mi, de ha a kezem közé kerül aki ezt tette biztosan a legfájdalmasabb halált fogja megjárni.

Margaret szemszöge:

Már egy ideje a cellában vagyok. Lucia amint visszahoztak aggódóan kérdéseket kezdett feltenni. Mindenre válaszoltam, elmeséltem neki amit Stefano az irodájában mondott. Őszintén szólva szükségem van egy ilyen emberre, mint ő. Hiába nem tud ő se tenni semmit, akkor is van kivel beszélnem és megosztanom a félelmemet, amit teljes mértékben megért és igyekszik nyugtatni.

Az ajtó nyitódik és mostmár három férfi jön be rajta. Átvisznek egy üres szobába, ahol a hátrakötött kezemet a falon lógó lánchoz rögzítik. A szoba csak mondhatni üres, mert a földön heverő láncok és a különböző kínzó eszközök, amiket behoznak hamar kitöltik. Stefano is belép, aki hatalmas mosoly keretében választ egy számára tetszőleges eszközt, ami már nekem kevésbé lesz tetszőleges. Mély levegőt veszek, kitartok, a végsőkig kitartok és ezen gondolatok közben már egy lánc az oldalamhoz vágódik. Felordítok a fájdalomtól, de természetesen ez őket egy kicsit sem hatja meg, így a következőt már egyből az előző ütés helyére kapom. Egy jó ideig csinálják, már mindenem zsibbad és bizsereg, a lábaim elgyengültek, így már a földön térdelve várom, hogy mi lesz a következő, de meglepetésemre abbahagyták. Az egyik férfi Stefanohoz lép és megmutatja a rólam készült videót, amit látszólagosan örömmel fogad, majd megszólal.

-Hozzászoksz! Sorban megfogod ismerni az összeset, amit itt látsz! Mára csak ennyit kapsz!- mondja, majd a láncot a földre hajítva kimegy a szobából.

Az emberei eloldoznak és már vissza is kerülök arra a sötét helyre, a cellába. A gondolataimat Lucia szakítja meg. Hála égnek itt van velem. Zokogva mesélem neki mit tettek, bár alig kapok levegőt mégis mesélek, mert megkönnyebülés számomra valakinek elmondani mindazt, amit velem csináltak. A rácsok között átnyújtja a kezét és kétségbeesetten megfogja az enyém.

-Minden rendben lesz!- suttogja és pontosan látom rajta, hogy tudja mit érzek, hogy mit tettek velem az neki is olyan mintha újraélné a valószínűleg vele is megtett szörnyűségek sokaságát.

Sziasztok! Sajnos sosem sikerül olyan hamar kiraknom, mint ahogyan remélem. Köszönöm a rengeteg támogatást, bármilyen formában is.

Kíváncsi vagyok, hogy eddig hogy tetszik a történet, igyekszem hozni a következőt, bár ahogy érzem ez az egy héten egy rész talán az amit még tudok tartani.
Addig is puszi mindenkinek😘