A maffia ölelésében

35.rész

Jason szemszöge:

A tárgyalás nem igazán halad. Ez az ember mindenkit próbál arról meggyőzni, hogy amit csinál az teljesen rendben van és ennyi pénzért cserébe még jobb üzlet is. Csak azt nem veszi figylembe, hogy mi nem vagyunk annyira hülyék, hogy plusz pénzért a fejünket tegyük erre, arról nem is beszélve, hogy nem tárgyakról van szó, emberekről, gyerekekről akiket árunak nevez és szépen eladná betegebbnél betegebb egyedeknek. Esküszöm, hogy ha nem tudnám ki ez az ember akkor egy koplett idiótának nevezném, de nem becsülöm alul, attól függetlenül, hogy senkinek nem áll szándékában részt venni, még van pár olyan ember ismerettségünkön kívűl, aki ezer örömmel végezné el ezt a feladatot.

-Jobban tennéd, ha ez most azonnal elfelejtenéd. Mit hiszel?! Nem fogunk ártatlanokat bántani!- szólal meg az egyik tagunk. Már a hetvenes éveiben járó őszülő haja és ráncai nem csak a koráról árulkodnak, tapasztalt és egy percig sem írta felül a kapzsiság a józan eszét.

...
A megbeszélés elnyúlik, de senki sem tervez belemenni, egy ilyen emberrel nem tárgyalunk. Aki lehet kilép a jelenlegi kapcsolataiból, amit vele folytat és nemsokkal ezután távozunk. Gawrillal éppen a kocsi felé tartunk, mindkettőnknek hosszú volt ez az egész és csak reméljük, hogy nem lesz ebből nagyobb gond. Ígyis most van egy másik problémánk, akit ideje lenne meglátogatnunk.

...

A pincében hideg van és ahogyan levegőt veszek érzem a dohos szagot, amely az egész helységet átitatja. Közelebb lépek, Stefano a földön ül és szemében szórakozottság csillog.

Stefano szemszöge:

Már egy ideje itt vagyok! Bezártak, de nem adom meg nekik azt az örömet, hogy könyörögni lássanak. Inkább a halál, de azt akarom hogy ha bármikor eszébe jutok, idegesítsem. Érezze, hogy én nyertem. Nem fog megfélemlíteni. A kis luvnyáját akkor ki kellett volna nyírnom, amíg nálam volt vagy addig szórakoztam volna vele ameddig magától nem könyörög a haláláért.

Margaret szemszöge:

Lucival a kertben ücsörgünk, már lassacskán lemegy a nap, de még Jason és Gawrill sehol sincs. Luci hiába próbálná tagadni, látom rajta, hogy percről percre idegesebb és ha nem is érzi magát jobban majd, de tudatni akarom vele, hogy itt vagyok, hogy nem kell egyedül rágódnia, mert pontosan tudom mire gondol, csak ezek az érzések teljesen elnémítják.

-Biztos vagyok benne, hogy mindjárt hazaérnek!- és végszóra, Carlo jön oda hozzánk.

-Sziasztok! Miért néztek ki úgy, mintha szellemet látnátok?- nevet fel, mire folytatja. -Hamarosan jönnek egyébként, csak van egy aprócska dolguk.- és mostmár csak annak örülne, ha a mondat felénél csendben maradt volna.

-Milyen dolguk?!- kérdem, mert hát mit is mondjak eléggé magától értetődő, hogy megkérdezem, de látszólagosan Carlo nem számolt kérdésekre.

-Nem fontos. Pár perc és jönnek.

-CARLO!- szólal meg Luci és immáron mindketten kérdő pillantásokkal nézünk felé.

-Tényleg semmi, mind....

-Ki vele!- szólalok meg és kissé idegesen, mire rájön, hogy addig így sem megy sehová.

-Meglátogatták Stefanot, de nincs semmi, csak ránéznek.- mondja nyugtatólagul, de ez úgy érzem nem segít.

-Hol vannak?

-Miért?

-Tudni akarom hol vannak!- nemtudom eldönteni, hogy ideges vagyok vagy a hirtelen elöntött félelem az oka, de oda akarok menni.

...

Nemsokkal később odaérünk. Carlo kiszáll a kocsiból és már éppen mondana valamit, de egyből egy pince lejárathoz sietek. Leszaladok a lépcsőn és már magam sem tudom pontosan miért kerít magába a félelem. Egész nap aggódtunk az legújabb kialakult probléma miatt és nemtudom, hogy csak mi érezzük e ekkora teherként ezt az egészet vagy tényleg valósan aggódunk. Arról nem is beszélve, hogy a félelmemnek a nyílvánvalóbbik oka Stefano. Nem akartam látni miután kihoztak minket, de most iszonyatosan rettegek. Luci mögöttem lépked és hallom ahogy Carlo idegesen fújtat.

Egy régi, már rozsdás fém ajtó elé érünk és óvatosan benyitok, majd a szobában tartózkodó összes személy tekintete rám szegeződik. Stefano arcán perverz vigyor ül és egész testemben megborzongok a látványától.

-MARGARET! MI A FENÉKET KERESEL ITT?!- emeli fel hangját, de nem megyek ki a szobából. Carlora átsiklik a tekintete és rettentő ideges, de ezzel mit sem törődve odafutok és szorosan hozzábújok. Karjai körémfonódnak és érzem, ahogyan egyre szorosabb magához húz, majd ismét megszólal, de hangjából ezúttal elillan a harag és a félelem elegye. -Életem, mit kerestek itt?- és a hangjától egy apró bizsergés fut végig a tarkómon.

-Féltettelek, ez mai nap miatt is, meg hát látszólag van társaságod.- ekkor elmosolyodik.

-Ugye tudod, hogy ki a te barátod?

-Tudom.

-Ennek ellenére pedig aggódsz értem.- arcomat a két keze közé helyezi, majd lágyan megcsókol.
...

Sziasztok. Hát itt lennék a következővel résszel, remélem hogy tetszett. Következőig pedig puszilok mindenkinek🤗😘