Miért gyűlölsz?

Gyere közelebb!

Szürreális látvány volt, ahogyan Attila a saját kanapémon ült az éjszaka közepén, fűtől bűzölögve, némán. Én a konyhapultnak dőlve Atit bámultam, szintén szótlanul. A fáradtság nem engedte, hogy különböző teóriákat gyártsak miért is van a lakásomon a fiú. Küzdöttem az ébren maradással, Ati pedig látszólag nem akart sem megmozdulni sem megszólalni, hiába kérdeztem miért is jelent meg.
Megelégeltem a helyzetet, így a hálóból kihoztam egy takarót és egy párnát, majd leraktam Ati mellé a kanapéra.
- Tessék, ha itt akarsz aludni. Én bezárom az ajtót - fordítottam el a kulcsot. - Viszont ha menni akarsz kelts fel. Jó éjt!
Választ meg sem várva vonultam be a hálóbszobába és feküdtem le aludni.

A torkom szárazsága keltett, az iszonyú, égő érzés nem hagyott aludni, így még félálomban, szinte csukott szemmel battyogtam ki a konyhába. Még sötét volt, csupán az ablakon beszűrödő hold fénye világította meg az utamat. Amint tapogatva megtaláltam a vizet, hangos levegővételekkel kísérve kortyoltam a folyadékot.
- Kérhetek én is?
A kanapé felől érkező váratlan kérdéstől úgy megijedtem, hogy félrenyeltem a vizet és csak hosszas köhögés után tudtam megszólalni.
- El is felejtettem, hogy itt vagy - préseltem ki magamból a szavakat, majd egy újabb flakont kihalászva megindultam felé.
A kanapén feküdt, valahogyan sikerült kihúzni azt megnövelve a fekvőfelületet. Az oldalán feküdt, a takaró csupán az alsó testét takarta, így szabadon maradt csupasz felsőtestte. Ahogyan átnyújtottam a flakont, felült, lábairól lecsúszott a takaró. Egy pillanatra elpirultam, mikor realizáltam, hogy csupán egy alsónadrágot visel, ám a félhomály jótékony takarást biztosított számomra.
- Miért jöttél? - kérdeztem közömbös hangon, miközben leültem vele szembe a fotelbe.
Mielőtt válaszolt volna, nagyokat kortyolva a vízből, elfogyasztotta a flakon tartalmának jelentős részér.
- Miért engedtél be? - suttogta.
Nem válaszoltam azonnal, így fejét hátrahajtotta, tekintetét a plafonra szegezte, nem nézett rám.
- Jó, játszhatjuk ezt is - álltam fel és a kanapét megkerülve elindultam a szobám felé. Mielőtt még elhagytam volna, Ati felé álltam, a Hold megvilágította az arcát, így egyenesen a szomorúan csillogó szemébe néztem. - Ha megjön az eszed majd beszélünk.
- Ne! - nyúlt hirtelen a karom után aggódva.
A kanapé háttámláját átlépve beültem mellé, felhúzott térdeimet átkarolva fürkésztem az arcát, de nem tudtam semmit leolvasni róla.
Hosszú ideig örlődött mit is mondjon, már azt hittem feleslegesen maradt ott vele, ám végül belekezdett.
- Kibékültem Esztivel.
Nem erre számítottam, ám ezzel a ténnyel tisztában voltam. Borival és Eszterrel a buli utáni napon találkoztam és elmesélték az egész estéjüket, többek között azt is, hogy Attila bocsánatot kért, a lány pedig megbocsátott neki. Fájt látni, hogy akkor mennyire bizakodó volt és bár bűntudatom volt, de nem voltam képes elmondani nekik mi is történt Atival közöttünk.
- Tudom - vallottam be Atinak. - Azért jöttél, hogy ezt elmond?
- Nem! - vágta rá azonnal.
Hosszú ideig nem szólalt meg, látszott, hogy küszködik, valamiféle belső vívódáson megy át.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - tettem a vállára a kezem gyengéden.
- Panka, én kedvellek. Bárki bármit mond, én érzek irántad valamit és ezt már nem tudom többet tagadni!
Érzelmek tömkelege gyülemlett fel bennem és nem tudtam melyiknek is engedjek teret. Végül elsőként a döbbenet került előtérbe, teljesen ledermedtem, megszólalni se tudtam.
- Panka? - kérdezte félénken.
- Én... - kezdtem a mondandómat, megpróbálva kiigazodni a saját érzéseimen.
- Ne! - hátrált. - Ne mondj semmit, felejtsd is el, hogy ezt mondtam!
- Ati - érintettem meg a karját -, én is érzek valamit.
A gondolataim végre elkezdtek kitisztulni, egyre inkább azt éreztem, hogy boldoggá tettek a szavai és a vonzalma viszonzott.
Sötét szemeiben öröm csillant, majd olyan lendülettel indult meg felém, hogy a hátamra döntött, így lehelt gyengéd csókot a számra.
A gyengédség helyét fokozatosan vette át a vadság, egyre mélyebben, érzékiebben csókolt, ám mikor csípőmön megéreztem domborodó férfiasságát, határozottan eltoltam magamtól.
Levegőt kapkodva, fátyolos tekintettel fürkészte az arcomat.
- Ne! Ez nem lenne igazságos Eszterrel szemben.
Kicsit hatrálva megpróbáltam felülni, Ati pedig a példámat követve felemelkedett, hátát a karfának döntötte.
- Eddig nem zavart - jelentette ki rekedten.
- De, nagyon is zavart, de eddig nem tudtam mit érzel.
- Akkor most mihez kezdjek? - csattant fel a fiú.
Szóra nyitottam a szám, ám egy vékony, sípoláshoz hasonló hangon kívül más nem jött ki a torkomon. Nem tudtam mit is mondjak neki, én magam sem tudtam rendezni a gondolataimat és épkézláb ötlettel előállni.
- Aludj rá egyet! - tanácsoltam részben neki, részben pedig magamnak.
- Aludj velem! - kérlelt, mikor meglátta, hogy a kanapé széle felé indultam.
Gondolataim gyors csatát vívtak, tudtam, hogy meg fogom bánni, de akkor, abban a pillanatban nem vágytam másra.
Jól láthatóan bólintottam, mire Ati lefeküdt az oldalára, én pedig óvatosan mellé helyezkedtem.
- Gyere közelebb! - suttogta a fülembe, én pedig engedelmesen hátammal hozzásimultam a mellkasához. A takaró egy részével betakart, kezét pedig a derekamra fektette, amivel még szorosabban magához húzott, így olyan közel préselődtem hozzá, hogy semennyi távolság nem maradt közöttünk.
Kellemes érzés fogott el, biztonságban éreztem magam, elöntött a nyugodtság és a késő nyár ellenére örömmel szívtam magamba teste melegét.
Karjaiban végre újra boldognak éreztem magam.