Miért gyűlölsz?

Ahogy érzed...

Az orromon beáramló levegő szinte égette a torkomat. Egy szánalmas próbálkozás erejéig kitakartam a testem, ám ez egy fikarcnyit sem segített, a hátamat továbbra is melegítette egy másik test. Óvatosan felültem, a szám kiszáradt, a pólóm az izzadtságtól a hátamhoz tapadt.
Kétségbeesetten húztam meg a kanapé mellé helyezett vizet, mit sem törődve azzal, hogy korábban Attila ivott belőle.
Ez a gondolat felébresztette a hajnali eseményeket bennem, így a mögöttem alvó fiúra sandítottam. A kanapé háttámlája felé fordulva szuszogott, testét az alsónadrágján kívül semmi sem takarta. A bőrén gyöngyöző izzadságcseppek alapján ő sem érezhette sokkal jobban magát.
Kábán a klíma távirányítója felé nyúltam és beállítottam, hogy a szokásos hőmérsékletre hűtse le a szobát, majd a telefonom képernyőjére pillantva megdöbbenve konstatáltam, hogy még csupán reggel 8 óra volt.
Több üzenet is fogadott, de csupán egy keltette fel a figyelmemet. Anna írt a táncos csoportunkba, hogy menjünk be hamarabb, délután egy óra helyett, 10-re legyünk ott. Újra az órámra pillantottam, nagyjából egy óra a studió tömegközlekedéssel, így sebesen elkezdtem készülni.
Mivel késésben voltam és Ati még aludt, azért csak egy üzenetet hagytam neki a dohányzóasztalon. Megírtam neki hogy el kellett mennem és ha bezárta az ajtót a kulcsot dobja a postaládámba. Ezt követően pedig maximális sebeséggel rohantam a buszmegállóba.
A buszon zötykölődve igyekeztem átgondolni az este eseményeit, próbáltam olyan megoldásokat találni a kialakult helyzetre, hogy senki se sérüljön. Ám akármennyire is igyekeztem, a gondolataim minduntalan elterelődtek, mégpedig arra, hogy miért hívhatott be hamarabb Anna a stúdióba, hiszen erre az elmúlt két évben egyszer sem került sor.
Tíz óra előtt néhány perccel sikerült beesnem a terembe, ahol megleptésemre mindenki a földön ülve várakozott. Kíváncsi, riadt vagy éppen zavarodott arckifejezéssel fogadtak, talán abban reménykedtek, hogy Anna lép be az ajtón. Épphogy leültem egy csapattársam, Xénia mellé, máris belépett az ajtón oktatónk. Arca kifürkészhetetlen volt, a köszönésen kívül egy szót sem szólt, csak sebesen átvette a cipőjét és felvette a szokásos pozícióját velünk szemben.
- Nos lányok - mosolyodott el a szélesen -, nagyszerű hírem van! Annyira tetszett a menedzsmentnek és persze Azahriáhnak a szereplésetek a klippforgatáson, hogy szeretnének benneteket felkérni háttértáncosoknak!
Újjongás tört ki a lányok körében, én pedig csak megfagyva bámultam Annát, nem tudtam feldolgozni a szavait.
- Úgyhogy most dupla órát fogunk tartani - folytatta Anna. - Az óra után pedig majd meglátogat minket a menedzsment és tájékoztatnak a részletekről. Na - csapta össze tenyerét -, kezdjük is el!

* * *

Fáradtan roskadtam le a szinte üres busz egy foltokkal tarkított ülésére. A kimerültségtől nem tudtam az aznapi eseményeken elgondolkodni, sőt olyannyira fáradt voltam, hogy egy kis időre elbóbiskoltam és csak éppen nem mulasztottam el a megállómat.
A telefonom csörgése kissé éberebbé tett, így már nem élőhalottként tettem meg a maradék utat hazafelé.
- Szia, Bori! - vettem fel a telefont.
- Szia! - húzta el a szó végét a barátnőm. - Átmehetek ma?
A hangsúlyából ítélve inkább kijelentés volt, mintsem kérdés.
- Persze! Most lépek be a kapun, úgyhogy jöhetsz lassan.
Miután Bori tudatta velem, hogy 20 perc múlva megjelenik majd nálam, elköszönt. Ekkor - még éppen időben - eszembe jutott, hogy a kulcsomat a postaládámban kell keresni. Mikor hosszú és alapos kutatás után sem találtam meg, riadtan szaladtam fel a lakásomig.
Lihegve, hevesen verő szívvel nyitottam ki az ajtót, ami nem engedelmeskedett. Miután a második, harmadik és negyedik próbálkozásra sem sikerült kinyitnom, kezdett elönteni a pánik. Remegő kézzel nyúltam a telefonomért, hogy tárcsázzam a főbérlőm számát, ám legnagyobb meglepetésemre ekkor kinyílt az ajtó.
Attila teljes nyugalommal, kómásan pislogott rám, még a tegnapi ruháját viselte. Én a heves érzéseimtől vezérelve nem tudtam megszólalni, csupán egy erőset taszítottam a fiún, aki egy nagy lépést hátratántorodott, így sikerült végre bejutnom a saját lakásomba.
- Miért vagy még mindig itt? - kérdeztem, mikor már sikerült tisztán gondolkodnom.
Ahogyan körbejárattam a tekintetem feltűnt, hogy nem tétlenkedett még távolt voltam. A kanapét visszaállította a helyére, az egyik karfán pedig összahajtogatva pihent az este használt takaró és párna. A pulton egy átlátszó szatyorban egy műanyag ételes doboz feküdt, mellette pedig két dobozos üdítőital. Az egyik szék háttámlájára egy törölközőt terített, valószínűleg lezuhanyzott távollétem alatt.
- Meg akartam veled beszélni az este történteket.
Habár megleptek szavai, mégis igyekeztem megtartani ezt magamnak.
- Nem a legmegfelelőbb alkalom, Bori lassan itt lesz és még le szeretnék zuhanyozni.
- Panka, - nyúlt a kezem után és ajkait szóra nyitotta, de nem folytatta.
Szemei ide-oda jártak, homlokát ráncolva töprengett, mit is mondjon. Végül lemondó tekintettel elengedte a kezem, száját vékony vonallá préselte.
Kíváncsi lettem volna, mit is akart pontosan mondani, valószínűleg el akarta mesélni, hogy teljesen be volt állva és ezért ostobaságokat tett, felejtsem el. Szívem összeszorult erre a gondolatra, de nem engedhettem utat ennek, hiszen Bori bármelyik pillanatban megjelenhetett a lakásomon és nem hagyhattam, hogy megtudja mi is zajlik közöttünk.
- Ati, tudom, felejtsem el, ami történt és ne is emlegessük többet, de most tényleg el kell menned! - hadartam kérlelő szemekkel.
- Rendben - indult el az ajtó felé megadóan. - Ahogy érzed, Panka!
Újra felvette a nemtörődöm stílust, ám mintha egy pillanatra megremegett volna a hangja. A gondolatra, hogy talán mégsem szeretné elfelejteni a történteket, nagyot dobbant a szívem.
Megfordult a fejemben, hogy marasztaljam, hiszen érdekelt, mit is gondol, mit is érez valójában, ám ő ekkor már a kilincsért nyúlt.
- Nem tudom hogy érzem - mondtam olyan halkan, hogy biztosan nem hallotta meg.
Talán mégis csak meghallotta, ugyanis flegmán rántott egyet a vállán és lenyomta a kilincset.
Éreztem, hogy nem zárhatjuk le így ezt a beszélgetést, mondanom kellett valamit. Így meggondolatlanul kimondtam az első mondatot, ami az eszembe jutott:
- Kérlek, ezt tartsuk titokban!
Ő csupán teátrálisan megforgatta a szemeit és kilépett az ajtón, én pedig az ajtófélfának dőlve tekintetemmel követtem.
- Elfelejtettem mondani - fordult vissza -, hogy rendeltem neked ebédet, mert gondoltam éhes leszel.
Egy halvány mosoly kíséretében újra megvonta vállát és elindult a folyosón a kijárat felé.
Ott álltam az ajtóban, a meglepettségtől eltátott szájjal, és csak néztem, ahogyan Ati könnyed léptekkel kisétált az épületből.