Miért gyűlölsz?

Itt vagyok veled!

Sebesen haladtam Budapest utcáin, miközben igyekeztem kikerülni a nyári zápor miatt kialakult pocsolyákat. A Király utcába iparkodtam éppen, ahol már Boldizsár várt rám.
Az öltözőben történtek hatására a stúdióhoz legközelebb lakó Aladdin barátomhoz vettem az irányt. A düh annyira elvakított, hogy képes lettem volna elárulni minden apró részletét annak, ami Attila és köztem történt. Már éppen megálltam az épület előtt, amikor megszólalt a telefonom, amin Bori neve jelent meg. Mivel agyamat még mindig elöntötte a harag, gondolkodás nélkül a Fogadás ikonra böktem, ám azonnal meghűlt bennem a vér, amikor megkérdezte mit veszek fel a randira.
Teljesen kiment a fejemből, de tudtam, hogy nem mondhatom le ezt a találkozót. Nem okozhatok megint csalódást a barátnőmnek, de legfőbbképpen Boldizsárnak nem.
Így kerültem végül a város másik végébe, sebesen róva az utcákat, míg végül odaértem a megbeszélt helyre, ahol Boldizsár már széles mosollyal várt. Habár a felhők eltakarták a napot, teljesen bearanyozta a teret maga körül. Sármos, hívogató mosolya melegséggel töltött el.
Gyors öleléssel üdvözöltük egymást, kellemes szantálfa illat lengte körbe.
Megnéztük együtt a Salvador Dali kiállítást, közben pedig mesélt, az életéről, a terveiről, vágyairól. Persze ő is kifagatott engem ezekről, tulajdonképpen nem is nevezném faggatásnak, szívesen beszélgettem vele. Olyannyira jól éreztem magam a társaságábán, hogy arra a pár órára megfeledkeztem minden gondomról. Ám miután két gyengéd puszival elbúcsúztunk egymástól, árvízként öntött el a bűntudat.
Tudtam, hogy Boldizsár tőlem jobbat érdemel, akár csak Bori, Eszter, és még talán Ati is. A bűntudat, kilátástalanság és kétsegbeesés egyszerre ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra. A levegő kiszorult a tüdőmből, pánikolva kapkodtam friss oxigén után, ám az nem jutott el légcsövemig. A világ elkezdett forogni körülöttem, míg elkeseredetten kutattam a szememmel hol is húzhatnám meg magam, mielőtt minden elsötétült volna.
Egy árnyék magasodott felém, miközben összegörnyedve igyekeztem leülni egy közeli kerítés tövében. Felnézve megpillantottam egy lányt, akinek mozgott a szája, ám a hangja nem jutott el a fülemig. Erőtlenül megráztam a fejem, hogy tudtára adjam ezt, ám ő tovább folytatta, míg nem elért hozzám az a pár szó, ami visszatérített a valóságba:
- Itt vagyok veled!
Lehet, hogy az oxigénhiány miatt hallucináltam, de meg mertem volna esküdni, hogy Bori hangját hallom a lány szájából.
A lány további kedves szavakkal próbált nyugtatni, míg végül a tüdőm újra visszanyerte teljes kapacitását, légzésem szabályossá vált és újra meg tudtam szólalni.
Miután megköszöntem a lánynak a segítséget és biztosítottam arról, hogy most már jól leszek, elindultam a legjobb barátnőm lakása irányába, hogy végre elmondjam az igazat.

                                          * * *

Kapkodva vettem a levegőt, miután egy szuszra elhadartam a mondanivalómat. A fülem sípolt, a fejem lüktetett, miközben reménykedtem, hogy nem éppen akkor tettem tönkre az egész életem.
Remegő kezekkel töröltem le a kibuggyanó könnycseppeket az arcomról, miközben a barátnőm kifürkészhetetlenül bámult vissza rám.
Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról és az, hogy hosszú percekig nem szólalt meg, egyre jobban elkeserített.
- Kérlek, mondj valamit! - kérleltem elkeseredetten.
Bori ajkait vékony vonallá préselte, szemeiből két könnycsepp hullott, s csurgott végig az arcán.
- Most mit akarsz, mit mondjak? - hebegte. - Hogy tehetted ezt velünk?! Eszterrel, velem?
- Sajnálom! Folyamatosan mart a bűntudat, nem akartam ezt tenni veletek!
- És mégis megtetted! - csapott az asztalra, miközben nagy hirtelenséggel felkelt a székből.
A csaphoz sétált és töltött magának egy pohár vizet, de nem itta meg. Nekem háttal, a pultnak támaszkodva állt és mélyeket lélegzett.
Kis idő múlva felém fordult, arcát még több könny áztatta, szempillaspirálja a szeme alatt szétkenődött, sebzettnek, összetörtnek látszott.
- Nem ismerek rád, Panka - mondta halkan, ám nem nézett a szemembe. - Kifordultál önmagadból.
- Bori, tudom, nagyon nagy szarságot csináltam. De végre éreztem valamit, valami olyat, amiért érdemes élni. Próbáltam elnyomni magamban, próbáltam úgy tenni, mintha csak beképzelném ezt az egészet. De nem ment, folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy lehetnék boldog is. Ám minél többször engedtem meg magamnak, hogy boldog legyek vele, annál jobban éreztem, hogy ez nem helyes. Szenvedtem, nagyon - újból a sírás kerülgetett, de össze kellett szednem magam, hogy befejezzem a mondandómat. - És most is szenvedek, nem akartalak megbántani sem téged, sem Esztit, senkit. Sajnálom!
Bori ugyanabban a pozícióban állt, ám végre a szemembe nézett. Abban a pillanatban azt kivántam inkább ne nézett volna rám, ugyanis tekintetéből csalódottságot olvastam ki, ez pedig bevitte az utolsó döfést is, arcomat újra könnyek áztatták.
Bori hosszú percekig nem szólalt meg, vártam hogy kiabáljon velem, ám néma maradt, ami még ijesztőbb volt.
Aztán arcán végül egy szelíd mosoly jelent ment, teljesen groteszk képet mutatott a könnyáztatta arca és a félénk mosoly.
- Haragszom, de legfőképp nem azért, amit tettél. Inkább azért haragszom, mert elhallgattál mindent.
- Féltem a reakciótól - mondtam olyan halkan, hogy aggódtam, talán meg sem hallotta.
- Még mindig nem tudom mit gondoljak, de - tartott egy hosszabb szünetet - kicsit örülök.
A megkönnyebülés villámcsapásként száguldott végig a testemen, olyan energiát adva, hogy azonnal felpattantam és megöleltem a legjobb barátnőmet.
- Köszönöm! - súgtam a fülébe, mire ő is szorosan magához húzott.
- Annyira akartam, hogy összejöjjetek, szerintem passzoltok - folytatta, miután elengedtük egymást és én visszaültem a székre. - Ádám ellenezte annyira. Lehet jobb is lenne ha nem tudna róla. Eszter pedig szerintem már tudja. Áthívott holnapra magához, mert beszélni akar Atiról, meg gondolom rólad.
- Igazából nem vagyunk együtt. Sőt, elég kellemetlen jelenleg a helyzet - kezdtem bele az öltözőben történtek elmesélésébe.
- De egy balfasz ez a fiú - mondta Bori miután befejeztem a történetet. - Egyébként szerintem Eszter már tudja.  Áthívott holnapra magához, mert beszélni akar Atiról.
Éppen fel akartam vetni, hogy csatlakozom hozzá, jobb ha én is elmagyarázom a helyzetet, amikor megszólalt a lakás csengője.
Bori azonnal ott termett az ajtóban és beengedte az érkezőket.
- Szia baba! Mizu? - hallottam meg Ádám ittas hangját. - Iszogatunk egy kicsit a testvéremmel. Jó?
Ez jelentette számomra a végszót, semmi kedvem nem volt Ádám valamelyik bunkó haverjához, így felkaptam a vállamra a kistáskám és befordultam az előszobába, ahol éppen Attila lépett be az ajtón.
Bágyadtan, de kissé meglepetten mért végig, nem úgy, mint Ádám, aki szinte kicsattant az örömtől.
- Pankuci! - ölelt meg. Tömény alkoholszagot árasztott. - Ugye maradsz még?
- Sajnos mennem kell.
- De úgy örülnénk ha maradnál - karolta át a vállam. - Ugye Ati?
Tekintetemet a megszólított fiúra szegeztem, izgatottan vártam a reakcióját, ám ő csak szótalanul bámult engem.
- Na, gyere! - próbálta menteni a helyzetet Ádám, miközben beterelt a nappaliba.