He's my troublemaker

|ｔｗｅｎｔｙ|

Az ablaknál állva bambultam kifelé, miközben vártam, hogy Darren végezzen a tusolással.
Valamiért óriási zavarban voltam, amiatt, hogy itt vagyok a házában, mégis biztonságban éreztem magam. Nagyra becsülöm, hogy eljött értem, azok után, hogy mondta, hogy ne menjek el Masonnal sehova, de mégis ott volt bennem a félelem, hogy kettesben vagyok vele a házban.
A tomboló viharban nem voltak gyalogosok, hanem mindenki az autót választotta a hideg esőben. A hideg csempén megmozgattam a lábujjaimat, majd végig néztem magamon. Dash fekete pólója a combomig ért, míg a szürke melegítő nadrágja fűzőjét végig kellett a csípőm tekerni, hogy fent maradjon. A vizes hajamból csöpögött egypár vízcsepp, amit lehúztam az ujjammal és bele töröltem a nadrágba. Akaratlanul elpirosodtam, ahogy arra gondoltam, hogy egy ágyban aludnánk.

— Nem fázol? — a szívemhez kapva fordultam meg és szembe találtam magam a félmeztelen Darrennel. Izmos felsőteste megfeszült, míg a kezeivel megkötötte fekete nadrágja fűzőjét. Ő is szintén végig mért engem, ahogy én őt.

— Nem, most így jó, köszi — válaszoltam a kérdésére, mire nagy nehezen a szemembe nézett és bólintott.

— Felveszek egy pólót — azt megköszönném, gondoltam magamban, miközben bólintva beharaptam a számat.

— Aztán ehetünk, ha éhes vagy — mondta vonakodva.

— Okés — mosolyodtam el, mire eltűnt a szobájában.

Sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejemet. Ez nagyon kínos volt.
Dash egy fekete pólóban jött vissza és a konyhába igyekezett, amikor meghallotta, ahogy lépek a padlón, így megtorpant és lenézett a lábamra.

— Nem tudok zoknit adni

— Nem gond — legyintettem.

— De, mert megfázol — húzta össze sötét szemeit, majd elgondolkodva a cipőkhöz lépett. Egy lila papucsot vett ki a szekrényből, mire a szemöldököm az egekbe szaladt. Ez nem férfi papucs.

Barátnője van.

Dash összecsapta a kettőt, majd felém nyújtotta. A fejemet rázva néztem rá.

— Nem kell

— Susanneé— mosolyodott el átlátva az egész tiltakozásom, mire zavartan megköszörültem a torkom és elvettem tőle. Magamban puffogva belebújtam, és néztem, ahogy elővesz egy serpenyőt.

— Szereted a tükörtojást? — érdeklődött a tojást kivéve a hűtőből. Leültem az asztalhoz, miközben csodálkozva biccentettem.

— Igen. Tudsz főzni?

— Baj? — pillantott rám, miközben olajat öntött a serpenyőbe.

— Nem, csak...

— Meglepő — fejezte be a mondatomat, mire elmosolyodva bólintottam.

Dash dudolászva csinálta a vacsoránkat, miközben néha rám pillantott, hogy mit csinálok. Őt csodáltam. Ennek a fiúnak rengeteg személyisége van és örülök, hogy nekem megmutatja a gondoskodó, aggódó énjét, nem csak a bunkó, flegmát. Igaz nem gondoltam volna soha, hogy egyszer én leszek az az ember, akinek megnyíl, de nem bánom, hogy én lettem az. Aranyos, ahogy aggódik értem és ahogy próbál gondoskodni rólam, de mégis valamilyen szinten felháborít, hogy ilyen sok idő kellett, hogy valamennyire jóba legyünk, pedig már ismertük egymást egy ideje. De nem gond, talán így a legjobb. Jobb később, mint soha.

— Tessék — tette le elém a tükörtojást, mire beleszagoltam a levegőbe.

— Jó illatta van

— Én csináltam — vonta meg a vállát, mire elmosolyodtam és a kezembe vettem a villát, majd eldaraboltam. Darren ugyanezt megtette, majd kérdőn pillantott rám, amikor látta, hogy valamit keresek.

— Nincs ketchup?

— A hűtőben — biccentett a tárgy felé, mire felkeltem és kitártam a hűtő tartalmát. Kivettem a ketchupot és visszaültem elé, miközben ő mosolyogva evett.

— Mi az? — kérdeztem zavartan, mire megrázta a fejét és egy kenyér darabot dobott a szájába.

— Csak jól állnak a ruháim — húzta összébb barna szemeit, mire elröhögtem magam.

— Lógnak rajtam!

— Ha nem tetszik hát vedd le — húzta fel szemtelenül a szemöldökét, mire megforgattam a szemem.

— Nagyon vicces — nyomtam a ketchupból, majd boldogan enni kezdtem.

Csöndben fogyasztottuk el a vacsorát, majd hátra dőltem a széken és a hasamra tettem a kezem.

— Jó volt?

— Igen, finom volt

— Őstehetség vagyok — tárta szét a karját mosolyogva, mire bólogatni kezdtem.

— Az, őstehetség

Mosolyogva figyeltem az arcát, miközben ő a fali órára pillantott.

— Fél tíz múlt — nézett rám, mire elképedve biccentettem.

— Hogy eltelt az idő

— Haza vigyelek? — kérdezte, miközben összeszedte a tányérokat. Titkon reméltem, hogy nem fogja megkérdezni.

— Nem szívesen megyek haza, mert egyedül lennék, így maximum csak Eviehez — álltam fel a székből, mire bólintva a szájához emelte a vízzel teli poharat, majd szemérmetlenül végig mért.

— Ha szeretnél akkor maradhatsz — tette le a poharat, mire elakadt a lélegzetem. 

— Oké — motyogtam zavartan, mire halványan elmosolyodott.

— Nézhetünk filmet vagy csinálhatunk mást — húzta fel perverz mosollyal az arcán a szemöldökét, mire a fülem mögé tűrtem a szőke tincsemet.

— Lehet inkább vigyél el Eviehez

Dash felnevetett, majd megrázta a fejét.

— Nem érek hozzád, csak ha te kéred — tette fel a kezét, mire bólintottam.

Zavartan néztem, ahogy kényelembe helyezi magát a kanapén és a kezébe veszi a távirányítót. Leültem mellé és felhúztam a lábaimat magam alá, mire rám pillantott és a mellette lévő takarót oda nyújtotta. Megköszönve magamra terítettem, majd a tévét néztem, ahogy netflixen keres egy filmet. Mikor reggel felébredtem nem gondoltam, hogy így végződik a napom.
Ásítva néztem, ahogy rámegy a reszkessetek betörők lejátszására, majd hirtelen elkerekedett a szemem, amikor átkarolta a vállamat és magához húzott. Elfelejtettem levegőt venni és próbáltam észhez térni. Darren a kezével lassan simogatta a lapockámat, néha beleakadva a vizes hajamba. Elmosolyodva döntöttem a fejemet a vállának és néztem, ahogy Kevin megjelenik a képernyőn, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi történik velünk?