𝐊𝐞𝐠𝐲𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 𝐕𝐨𝐧𝐳𝐚𝐥𝐨𝐦 [𝐃𝐫𝐚𝐜𝐨 𝐌𝐚𝐥𝐟𝐨𝐲 𝐅𝐅／𝟏𝟔]

Halott szerelem

46

Draco megtörten állt a szekrény előtt. A szívem majd' megszakadt. Melléléptem és suttogni kezdtem a varázslatot. Beletettük Draco almáját, ami végül eltűnt, aztán épségben visszakerült. Draco arcán hatalmas megnyugvás tükrözött.

– Minden rendben lesz! — suttogtam neki.

– Audrey.. Ezt mégis ho..

– Ezt is megoldottuk.

– Te oldottad meg — válaszolta.

– Nem, Draco. Közösen. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Szeretnék boldog lenni veled végre.

– Tudod mi a helyzet, Audrey. Amíg Voldemort él, minden egyes perc az életünkből ajándék.

– Nem kell, hogy ez legyen a normális! — ellenkeztem.

– Audrey. Halálra vagyunk ítélve. Ez az egész, a kezdetek óta halálra van ítélve.

– Hogy mondhatsz ilyet? Azok után amin keresztül mentünk!

– Sajnálom. Sajnálom, Drey.

– Draco! Csak azért lettem az, hogy neked segítsek. Hogy ne fájjon annyira, és képes vagy még ilyet mondani?

– Ha csak azért tetted, hogy felhánytorgasd, ne tegyél értem semmit.

– Az istenit, Draco! Miért nem vagy képes elfogadni, hogy valaki szeret?

– Nagy hibát követtél el Audrey. Én nem vagyok jó ember.

///////

Napok teltek és múltak. De a fájdalom, a kín, a félelem nem múlt el. Dracoval távolabb kerültünk. Mégha most is lenne a legnagyobb szükség egymásra.

– Audrey! Beszélnünk kell. — Lépett be a klubhelyiség ajtaján.

– Hallgatlak — tettem le a könyvem.

– A kezdetek óta ismerlek. Csodálatra méltó lány vagy. Azonban nem érdemellek meg. Szeretnélek szabaddá tenni.

– Ez a legbénább szakítós duma.

– Az, vagy nem, én ezt eldöntöttem.

– Értem.

– Ennyi? — ráncolta a szemöldökét.

– Igen, ennyi.

A beszélgetés után felborítottam a szobában mindent. Ideges voltam, sírni, üvölteni, toporzékolni akartam. Akárcsak egy gyerek. De csak ültem a földön, és meredtem magam elé. Üressé váltam. A sok fájdalom amit okozott, és én hülye, mindig bedőltem neki.