They are one minute

Sok-sok év

Busan, Songjeong Beach. Az öböl nagy, ívelt, tengerparti része, örökzöld ligetekkel körülvéve, a part finom fehér homokkal van borítva. A tenger sekély és tiszta, az alja homokos. Ideális helyszín egy osztálytalálkozóhoz.

Öt év. Ennyi idő telt el, mióta nem találkoztunk. Mindenki változott, családot alapított, követte az álmát. A suliban sem voltam a társaság középpontjában soha, most is csak az asztal végében üldögélek egy üveg soju társaságában. Hangos nevetés, rengeteg eszmecsere folyik, felére sem fogok emlékezni.
Néha felpillantok, s egy kedves arcot keresek, mely ezer és egy csodás emléket ébreszt bennem. De nem jött el. Talán késik, talán nem is fog jönni. Nem is tudom melyik lenne a jobb. Ha megjelenne, és felébresztené a rég eltemetett érzéseket, melyeket akkor éreztem, vagy ha nem is látnám és minden mehetne tovább a jelenlegi mederben.
Megunva a körülöttem lévő nyüzsgést állok fel, és lépek ki az étteremből.

Utam a partra vezet, hogy magányomban egyedül legyek. Az égen ezernyi csillag van, s a hold fényével együtt ezüstös csillogást ad a tengernek. Mintha sok kis gyémánt ragyogna a víz felszínén. Az esti szellő kellemes borzongást nyújt mindenkinek, aki a parton sétál. A távolban villódzó fények és lágy zene hívogatja a turistákat.

Engem is csábít, mégse veszem az irányt arra. Leülök a langyos homokba, majd belemarkolok és a magasba emelem, s nézem ahogy ujjaim között lassan peregnek a homokszemek. Csend van, nyugalom, csak a gondolataim száguldoznak ezerrel. Nem érzékelem az idő múlását. Épp ezért nem veszem észre a felém közeledő férfit.

- Semmit nem változtál.-szólít meg, majd letelepszik mellém.- Még most is gyönyörű vagy és társaság kerülő.- kuncogja el magát.

Döbbenten fordulok felé, a szívem zakatol, a mámorító illata az orromba kúszik. Hát eljött....itt van egy karnyújtásnyira, és én lefagytam. Fejemet lehajtom, szememet lehunyom és mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam.

- Egy ideje itt vagyok, de téged nem láttalak. A többiek mondták, hogy valószínűleg valahol itt talállak meg.
- Kerestél?- meghökkenve nézek rá.
- Igen. Nagyon vártam már a mai napot. Úgy éreztem....azt reméltem...nem, azt remélem, hogy végre beszélgetünk. Őszintén. Rólunk, rólam.
- Rólunk?! Hisz sose volt olyan...

Távolba meredt a szeme és percekig csak hallgatott. Ennyi idő után egyszer csak megjelenik, pár mondatot mond és aztán.......

- Fiatal voltam, lázadó. Azt hittem enyém az egész világ. A suli csak kínszenvedés volt, a családom...khm hagyjuk. Buliról bulira jártam, aki csak felkínálta magát....éltem a lehetőséggel, miért ne alapon. Hisz megtehettem. Aztán a ballagás után, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez nekem nem elég, nem jó. Hiányzik valami. Hiányzik az az epres illat, amit minden nap éreztem. Az a kecses, vékony fiú, aki minden órán előttem ült. A szőke angyal, aki mindig nyugalmat árasztott. De addigra már késő volt. Sok idő eltelt, mire lerendeztem magamban, hogy mit érzek. És még több idő kellett, hogy ezt ki is mondjam. Nem akarok több időt elvesztegetni. Szeretlek...elmondani sem tudom mennyire szeretlek! Van esetleg esélyem nálad?

Szememből potyogott a könny, testem rázkódott az évek óta elfojtott érzelmektől. Úgy érzem magam, mint aki felszállt egy expressz vonatra, ami a boldogság felé repít.

-Van....mindig is volt. Sose szünt meg.

Vége