They are one minute

Kiteljesedés

Az "Egy esküvő két szerelem" folytatása.

Gyermekáldás, a legszebb, legcsodálatosabb dolog a világon. Kivéve, akinek nem lehet. Az azonos nemű pároknak, talán a legnagyobb szívfájdalmuk, az hogy nem lehet saját gyermekük. Persze, az örökbe fogadás is szóba jöhet, és csodálatos dolog, hisz egy gyermeknek biztonságot, családot adunk. De mégis...az érzés, hogy ő a vér a véremből, ahogy cseperedik, úgy hasonlít az egyikünkre vagy a másikunkra. Ez a vágyunk, ezt szeretnénk megtapasztalni mind a ketten. Persze egy béranya is szóba jöhet, aki kihordja valamelyikünk gyermekét, de valahogy kételyeink vannak ezzel kapcsolatban.

Egy ideje őrlődünk mind a ketten, keressük a legjobb megoldást, és nem is gondoltuk, hogy a segítség, onnan érkezik, ahonnan nem is számítottunk rá.

Már egy év is eltelt az esküvőnk óta, a szerelem mit sem változott, mégis hiányzik valami, ami akaratlanul is árnyékot vet a kapcsolatunkra. Ugyanis nem hagy nyugodni minket. A félelmeinket, szomorúságot azzal osztjuk meg, aki a legjobban ismer minket. És ki lenne az, ha nem a testvérünk?!

Szerelmem izgatottan nyitott be a nappaliba, cipőjét le sem vette, úgy száguldott az ölelésembe. Szemei csillogtak, szája sírásra állt, de annyira boldognak tűnt, hogy kétségem sem volt, hogy valami jó híre van.

- Meg van a megoldás! Emily....- és nem tudta befejezni, mert teste már rázkódott a sírástól.

Hátát simogatva igyekeztem megnyugtatni, és válla felett az újonnan érkezőkre pillantottam. Sógornőm, Emily szintén sírt, Steve szorította kezét, pici Jake pedig, mit sem foglalkozva a körülötte levő történésekkel, békésen aludt a babakocsiba. Értetlenül meredtem rájuk, vártam a magyarázatot, de senki nem mondott semmit.

- Angyalom mondj valamit, mert fájdalmas látnom, hogy sírsz.

- Emily lesz a béranya!- hüppögi csendesen.

Hitetlenül kapom fejemet az irányába, de ő csak mosolyog. Szemében már csak könny csillog, de arca határozott, éreztetve, hogy döntése végleges és megmásíthatatlan.

- Emily, Steve...én...

- Most fejezd be, és hallgass meg minket! - vág közbe testvérem határozottan. Úgy hallgattatott el, mint eddigi életünk során oly sokszor már. Éreztetve, hogy ő a főnök és nekem kuss van... - Mi ezt már átbeszéltük. Jake lassan egy éves lesz, persze akarunk majd kistestvért, de nem most. Látjuk a vívódásotokat, és nekünk is ugyan úgy fáj, csak ennyit tudunk felajánlani. Feláldozom a feleségem testét, hogy élő inkubátor legyen nektek!- röhögi el magát, de látom, hogy az ő szeme is könnyes már, mire kap egy tockost az asszonytól.

- Tudtam, hogy a beszédet nem hagyhatom rád- ingatja fejét. - Szeretlek Jack, úgy mint a testvéremet, és számomra az ő lelki békéje és boldogsága a legfontosabb. Tudom, hogy nem lesz egy sétagalopp, mint azt is, hogy mire vállalkozok, hisz már utána jártam és el is indítottam a folyamatot. Az apa te leszel, és bár az „ anya" én leszek, ne így gondolj rá. Brain és én, bár kétpetéjű ikrek vagyunk, a mi génjeink mégis azonosak, így tökéletesen hasonlítani fog a gyermek rátok!

Teljesen sokkos állapotba kerültem, szívem ezerrel vágtatott. Agyam alig akarta felfogni, hogy mekkora ajándékot kapunk az élettől. Tudom, hogy nekem ebben nem sok szerepem lesz, és Emily- nek kell a nagyobb szerepet vállalni, de hálás leszek egy örök életre.

A kötelező vizsgálatokon túl, megannyi papírmunka várt ránk, mire elkezdődhetett a lombikprogram. Hetente kétszer vérvétel, ultrahang, idegőrlő órák, melyek várakozással telnek, hogy egy-egy következő lépést megbeszéljünk az orvossal. Rengeteg gyógyszer és hormon injekció, amit magába szúr Emi. Hőssé nőtte ki magát a szememben. És mikor elérkezett a pillanat, hogy műtéttel leszívják a petesejtet, nekünk csak imádkozni kellett, hogy a sejtjeink szerelmesek legyenek egymásba, hogy az egymás iránt érzett hatalmas érzelem, ilyen formában is megmutatkozzon. Két kis embriót kaptunk vissza, s most ottlaknak már a pocakban, arra várva, hogy elérkezzen a megfelelő idő.

Február van, közeledik Valentin-nap, ami nekünk is és testvéreméknek is a házassági évfordulója. A kis babánk szépen fejlődik, már csak hat hét és megérkezik közénk. Sajnos még az elején egy babóca az angyalokhoz távozott, esélyt adva testvérének az egészséges élethez. Emily hősiesen viseli a terhességet, mi pedig teljes vállszélességgel támogatjuk őt. Hiába is idegőrlő egy hormonoktól fűtött nő kedvében járni , mi boldogan támogattuk, hiszen a mi babánk fejlődik benne. Izgatottak vagyunk mindannyian, hisz kész meglepetés lesz a kicsi neme.

Telefon csörgése ébreszt minket az éjszaka közepén.

- Jack, jön a baba!- ordít bele a telefonba Steve.

- Mi van?!

- A baba elindult...Emily...siessetek a kórházba!- hadarja össze-vissza, és a pánik rám is átragad. Szerelmem mellől kiugorva az ágyból, kapkodom ruháimat, miközben ébresztgetem.

- Szerelmem, Brain, ébredj! A kicsikénk elindult.

- Hova?!- kérdezi álmosan dörzsölve szemeit.

- Megszületik a kis babánk! Induljunk!

Rekord idő alatt öltöztünk fel és vágodtunk a kocsiba. A szabályokra éppen hogy figyelve szlalomoztam a városon át, végig azon agyalva, hogy csak el ne késsünk. Mire beértünk, Emilyt már épp tolták be a szobájába. Hát megtörtént....itt van...szülők lettünk. Brain szorosan kapaszkodik belém, arcát mellkasomba fúrja, és halkan sírdogál. Kemény időszakon vagyunk túl mind a négyen, de ennek vége, most már másfajta kihívások jönnek az életben.

Az ajtó nyílik és egy nővérke ad utat nekünk, hogy találkozzunk a bent lévőkkel.

- Gratulálok apukák, gyönyörű egészséges kislányuk született! Hogy fogják hívni a picit?

És ott volt ő, egy kiságyba feküdt, arca pufók, bőre olyan puha, hogy beleremegett a szívem, ahogy a karomba vettem. Édesen szunyókált és pici szájával nyammogott. Egy földre szállt angyal, aki eljött hozzánk, hogy kiteljesedjen az életünk. Szerelmemmel egymásra néztünk, és egyszerre szólaltunk meg.

- Valentine....

Vége