They are one minute

Ígéret

- Tita!
- Nem, ez egy macska...
- Titaaa, cuki puha tita. Enyém!
- Nem mejt az enyém!-hangzott a kissé mérges válasz.

A pufók kis fiú keserves sírásba kezdett.

- Jó jó, a tiéd csak ne síjj. Oda adom.
- Tényleg?- halkult szipogássá a sírás.
- Igen, de vigyázz já. Mejt vissza kéjem.

Ezzel a magasabb fiú a kicsi kezébe nyomta a plüsst, majd édesanyjához szaladt. Mielőtt végleg elhagyná a játszóteret, még vissza néz a szőke fiúcskára, aki még mindig a hintán ül és mosolyogva szorongatja a puha játékot, miközben az eső elkezd szemerkélni....

15 évvel később-Yoongi

Sok-sok év után most visszatérek. Kicsi voltam még, mikor Amerikába költöztünk, most mégis itt vagyok újra Seoulban. Idegen vagyok a saját szülőhazámban.
A lakásom még szinte csupasz, élettelen, holmijaim még a dobozokban várják, hogy kicsomagolják. A hűtő kong az ürességtől, ahogy a gyomrom is így elindulok megismerni a környezetemet. Istenigazából egy kajáldát keresek, mert abszolút nem vagyok egy konyhatündér és nem is most fogom megtanulni a főzés rejtelmeit. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Tudok főzni, csak lusta vagyok. Pár utcával feljebb, - vagy lentebb, nézőpont kérdése - találok is egy alkalmas helyet. Kívülről semmi extra, de amint belépek érzem, hogy jó helyen járok. Hangulatos, fiatalos és isteni illat terjeng, amitől össze fut a nyál a számban. Egy hátsó kis asztalhoz ülök és az étlapot kezdem böngészni.

- Mit hozhatok?- szólít meg egy édes, életvidám hang.

Szememet rá vezetem, és a testemen végig fut egy borzongás. Nem rossz értelemben, nem, egyáltalán nem. Kicsi, aranyos fiú, vékony mégis izmos testtel. Az arca, mint egy angyalé. Szája formás és húsos, szeme gyönyörű és mosolygós. Narancssárga haja pedig pont illik az én menta hajamhoz. Hogy mi?!

- Nem is tudom mit akarok enni. Lepj meg valamivel!- kacsintok rá merészen.
- Okkké- pirul bele.

Ahogy a konyha felé veszi az irányt, rálátásom lesz a legkerekebb fenékre, ami megmozgatja a fantáziámat. Talán mégse bánom már, hogy itt kötöttem ki.

- Kimchi jjigae, nekem ez a kedvencem.- teszi le elém az ételt.
- Érdekes,- simítom meg az államat- máris van egy közös pont bennünk.

Flörtölésemet pironkodva fogadja, nekem meg büszkeség önti el a szívemet. Úgy érzem, elég pár szó, hogy becserkésszem. Bár komolyat nem akarok, de talán egy laza kapcsolat beleférne.

- Ó, ez még semmit sem jelent. Szerintem te és én, ég és föld..
- Lehet, de az ellentétek vonzzák egymást. Be bizonyítsam neked?
- Mégis hogy?
- Gyere el velem egy randira!
- Dehogy megyek- fújja fel az arcát- nem is ismerlek!
- Na, akkor itt a remek alkalom, hogy megismerj!

Ellenkezik a kicsike, én meg nem értem miért erőltetem annyira. Nem szokásom sok erőfeszítést tenni, ha az egyik nem jön össze, akkor jön a másik. De most! Most valamiért vonz ez a srác és csak azt érzem, hogy bármi áron, de kell nekem.
A hetek telnek és én nem adom fel. Minden nap betérek, lesem, figyelem. Külső szemmel már mániákusnak tűnők, de nem érdekel. Olyan ez számomra, mint egy láthatatlan kötelék, melyet elszakítani nem tudok. Szokásos ételemet kimérve várom, hogy megjelenjen.

- Nem unod még? Minden nap ugyanazt eszed, és csak vársz a lehetetlenre!- csattan fel kissé mérgesen.
- Nekem megfelel így. Talán egyszer megunod és elfogadod a társaságomat.
- Ennyi?!- hitetlenkedik- ha megengedem, hogy mondjuk haza kísérj, akkor leszállsz rólam.
- Azt nem mondtam.....
- Miért?! Miért akarsz mindenáron megismerni?
- Nem tudom. Nincs rá magyarázat, csak ezt érzem.
- Mintha a végzeted lennék?
- Ki tudja, talán az vagy!
- Hm...este 8-kor végzek. Ne késs, mert több esélyed nem lesz.