They are one minute

Remény

Fehér falak, éles neon világítás és tömény fertőtlenítő szag...szinte nincs olyan ember, aki szeretné ezt a kombinációt, pláne, ha a kórház egykor a második otthona volt.
Hét éve, volt „szerencsém" rengeteg időt itt töltenem. Alig voltam a tinédzser kor küszöbén, mikor egyik napról a másikra, mint egy kártya vár, minden összedőlt körülöttem. Eleinte szüleim azt gondolták, hogy csak gyengécske kisfiú vagyok, ami lényegében igaz is volt. Ma is olyan vagyok, mint akit a szél is könnyedén elfúj, de akkor még az egészségemre is igaz volt. Egy kis megfázás, egy mandulagyulladás vagy csak láz, hidegrázás, konkrétan minden megtalált. Fáradt voltam és gyenge. S akkor, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért minket a diagnózis....leukémia. Olyan volt ez, mint egy halálos ítélet. Anyukám összeomlott, apa pedig próbálta tartani bennünk a lelket. Bármibe beleegyeztem volna, ha kell az ördögnek is eladtam volna a lelkem, csak élhessek. Míg a barátaim bontogatták szárnyaikat, bandáztak, buliztak, csajoztak, addig én végeláthatatlan vizsgálatokra, kezelésekre jártam. Először gyógyszerekkel tömtek, intravénásan illetve lumbálisan, majd jött a kemoterápia...a betegség kezdett legyőzni, egyre többet fogytam, hajam kihullott, önbizalmam teljesen elveszett. Már csak egy lehetőségem maradt, a csontvelő-átültetés. Megfelelő donort találni pedig nem egyszerű. Az idő csak telt, napok, hetek, hónapok is.....mire jött a hír, hogy megmenekülhetek.
Nem sokra emlékszem, talán csak annyira, hogy amikor betoltak a műtőbe, ő már ott feküdt a másik ágyon. Valamivel idősebb lehetett nálam, és a szeme szikrázóan kék volt. Gyengéden rámosolygott, és azt mondta:

-Most már minden rendben lesz!- és én hittem neki.

Azóta eltelt több, mint öt év. Hivatalosan gyógyultnak nyilvánítottak és csak évente kellene ellenőrzésre járnom, de én a saját magam megnyugtatása végett, havonta bemegyek a kórházba vérvételre. Már megszokták, hogy ott vagyok, mint egy vissza-visszatérő lélek. Mint oly sok évvel ezelőtt, most is fogják a kezemet, mert a tű látványától is rosszul leszek. Ennek ellenére miért is vállalom önként ezt, a számomra poklot?! Mert pár hónapja itt láttam meg Őt. Akkor kezdett gyakornokként, már első perctől kedves volt és megnyugtató. Magas, sportos alakja igazán szemet gyönyörködtető látványnak bizonyult, sötét haja éles kontrasztban volt gyönyörű kék szemével...

-Már el is telt egy hónap? Hihetetlen, hogy repül az idő!-mosolygott rám Greg, amint átléptem a küszöböt.
-Igen.- rebegtem, mint egy szűz lány. Na jó, szűznek szűz vagyok, de nem lány.
-Nyugi, nincs semmi gond, 1000x túl estél már rajta.- fogja meg kezem és irányít a székhez.
Mint egy sajtkukac úgy fészkelődök a széken, tenyerem izzad és a szám megremeg.
-Nézz rám, csak a szemembe nézz- utasít halkan, és én, mint aki transzba esett, úgy teljesítem, amit kér.

Szívem olyan hevesen dobogott, hogy a fülemben hallottam, a külvilág pedig megszűnt számomra. Hangja, bár áthatolt a fejemben lévő zűrzavaron, tudatomig mégse jutott el. Majd szépen lassan eltűntek a fehér falak és csak a sötétség maradt meg...

-Ethan...Ethan kelj fel kérlek. Ne tedd ezt velem...- hallom kérlelő hangját.
Lassan nyitogatom a szemem, a fény még irritál. Ismerős illat, ismerős hely és helyzet.
-Mi történt?- érintem meg karját, hogy rám figyeljen.
-Elájultál.- néz rám- jobban érzed magad?
-Azt hiszem...én...ugye nem...?!
-Nem, ne is gondolj ilyesmire! Nem vagy beteg, az eredményeid tökéletesek. Valami más lehet a gond, ettél már valamit ma?
- Neeem.
- Tessék?! Akkor most elviszlek ebédelni! Nincs kifogás. Most miért forgatod a szemed?- kuncogott rajtam.
-Nem forgatom, rosszul értelmezed, én csak tornáztatom.- tér vissza a hangom.
- A szemtornát nem így kell csinálni. Ha a szemizmodat túl sokat tornáztatod, arci bénulást okozhat- kacsint rám szemtelenül.

Elpirulva kezdek el molyolni magam körül, majd hirtelen kipattanok az ágyból, tettre készen, csak a testem nem engedelmeskedik. Lábaim elgyengülnek, s ha nem tart meg egy erős kar, akkor megismerkednék a padló rejtett szépségeivel. De ő fogja derekam, közel tartva magához, és én csak most eszmélek rá, milyen magas is. Épp csak a mellkasáig érek, mellette olyan vagyok, mint egy kisiskolás, pedig már 19 éves vagyok. Oké az élet kitolt velem, a 165 centimhez az az 50 kiló semmi, a fakó szőke pihe hajammal és barna nagy őzike szememmel tényleg nem mondható, hogy egy férfias férfi vagyok, inkább csak egy cuki pasi.

-Ha kinézegetted magad, talán el is indulhatnánk.- s én, mint akit megégetett a tűz, úgy léptem hátra. Persze megint kinevetett, de nekem ez mégis jól esett és mosolyt csalt az ajkaimra.- Mosolyogj többet, jól áll.
Nem tudom mi történt, mi változott, de nem akarom, hogy abba hagyja. Minden apró kedvességet, bókot szívesen fogadok tőle. Az út további részében szótlanul sétálok mellette, néha lopva rápillantok, és próbálom megfejteni a lehetetlent. Nincs tapasztalatom, mikor is szerezhettem volna, ráadásul másságom miatt se egyszerű a helyzet. Így tanácstalanul állok a dolgok előtt és sodródok az árral. Időközben megérkeztünk a KFC-be, telefonomba bújva ismerkedtem a kínálattal, így legalább nem kellett rá néznem addig se.

-Akarod, hogy segítsek?- töri meg a csendet.
-Azt megköszönném. Sose tudom hogy egy-egy fantázia név mit is takar pontosan.
-Na igen, elhiszem.

Míg a rendelésünkre várunk, újabb csend áll be közénk. Nem mondom hogy fojtogató, de mégis ideges és feszült leszek tőle.

-Kérdezhetek?-veszek erőt magamon.
Kíváncsian rám pillant, majd bólint egyet, így biztatva, hogy folytassam.
-Amikor elájultam...mondtál nekem valamit?
-Khm...mert hallottál valamit?
-Lehet, mintha...mintha beszéltél volna hozzám, hogy ne tegyem ezt veled. De mégis mit?
-Talán csak álmodtad.- próbál terelni.

Szemeibe fúrtam tekintetem. Az se érdekel, ha arcom tűzben lángol, de tartom a szemkontaktust. Kéksége örvénylik, millió érzelem kavarog benne, de megfejteni nem tudom.

-Nem fogod elmondani, ugye?
-Azt hiszem, nem most és nem itt kellene erről beszélgetnünk. De egy újabb randi keretében...
-Randiii?! Mi most...
-Mert nem ilyen egy randevú? Kettesben ebédelünk.
-Sose voltam még, szóval erre nem tudok válaszolni. De, ha így gondolod, akár nevezhetjük annak is.- bátorodom fel jóleső szavain.
-Pont így gondolom- terül el arcán egy szívdöglesztő mosoly- szóval ma estére tedd szabaddá magad. Nyolc órára ott vagyok érted.
-Már ma?!- és magabiztosságát látva, rám is rám ragad, így beleegyezek.

Akárhogy féltem az elsőtől, utána mégis randi-randit követett....így pár hónap távlatából már nem számolom, csak élvezem az életet. Greg az első mindenben számomra, első kapcsolat, első csók és az első....khm, szóval az. Ő az életem értelme és megmentője. Igen kijelenthetem, hogy ő a hősöm, hiszen annak idején ő volt a donorom. Életet adott, majd értelmet is mellé.
Féléves évfordulónkat egy kávézóban ünnepeltük, csendben, romantikusan, kéz a kézben. Nem kellettek elcsépelt szavak, ajándékok, hisz ott voltunk egymásnak és ez mindennél többet ért.

Vége