Taekook

21

Jungkookkal azóta nagyon jól mennek a dolgok. Mindketten nagyon bízunk egymásban, és szeretjük egymást. Ez a három év kihagyás ha lehet, még erősebb köteléket font kettőnk közé.

Olyan kapcsolat alakult ki köztünk, amit senki nem tud szétválasztani. Mindketten ugyan úgy vonzódunk a másikhoz, és szeretjük egymást, csodáljuk egymást. Mindent rendesen megbeszélünk, nem volt komolyabb veszekedés köztünk. Igazából egy kanálon össze veszünk, de mindegy.

Most is az van, hogy Kook nem akar valamit, én pedig igen. De ezt is megoldottuk szerencsére.

-Jó, akkor te mész először. -igen, egy víziparkban vagyunk, és Kook fél a csúszdától. És én is.

-Ah de én is félek. Menjünk együtt...

-Basszus erre nem is gondoltam! -mondta, és félve bele ültetett az úszó gumiba maga elé, és szorosan magához ölelve indultunk el. Hát, nem volt olyan rossz, mint hittem, de Kook félt. És ez zavart engem, ne féljen... Nem akartam hogy egy hétköznapi dolgogtól rettegjen, úgyhogy óvatosan hátra dőltem a mellkasára, hogy érezze ott vagyok mellette és vigyázok rá, már amennyire tudok

-Meg fogunk halniii... -nyöszörgött Kook mögöttem. Ilyennek soha nem láttam még.. -Tae ugye tudod hogy mindennél jobban szeretlek? -kapaszkodott bele görcsösen a derekamba

-Kookie... Mond csak, klausztrofóbiád van? -kérdeztem aggódva

-Sajnos... De tényleg meg fogunk halni... -ölelt magához mégjobban, mintha meg akarna védeni a vörös csőtől, amiben vagyunk...

Jungkook szemszög

Amikor elindultunk, és bele kerültem abba a szűk piros csőbe... Egyre jobban kezdett el az összes oldala össze menni, és valami nagyon elkezdte folytogatni a nyakam egy idő után. Úgy éreztem, ha nem fogok kijutni innen 20 másodpercen belül, akkor szegény Taehyung tapasztalhatja meg a hátán folyékony-szilárd állapotban az ebédemet.

Egy idő után már őt se hallottam, csak ziháltam, és eltoltam magamtól, hogy ne folytogasson semmi tovább, de nem használt. Ugyan úgy megmaradt az az érzés, amit akkor érzek, ha szűk helyeken vagyok.

A csúszda oldalai mégjobban elkezdek össze menni, én pedig elkezdtem pánikolni. Hogyan fogunk innen kijutni? Egyáltalán miért állunk itt öt perce? Miért fröcsög folyamatosan az arcomba a víz? Meg fogunk halni, most már biztos. Ha nem jutok innen ki elájulok...

Aztán egyszer csak megláttam egy kis fényt. Aztán hirtelen mégtöbb lett. A megkönnyebbülés úgy lett úrrá rajtam, mint még soha semmi. Amint kiértünk a nyitott medencébe, olyan gyorsan úsztam ki a partra, mint még soha.

Ott zihálva vettem a levegőt, és próbáltam lenyugodni. Taehyung aggódva oda jött hozzám.

-Sajnálom, nem tudtam hogy.. ennyire klausztrofóbiás vagy... -hajtotta le bűnbánóan a fejét -nem kellett volna ennyire erőltetnem...-láttam rajta, hogy nagyon nagyon meg akar ölelni, ezért miután össze szedtem magam, és volt erőm újra, lerántottam magamra, és szorosan megöleltem, és azonnal viszonozta.

-Nem a te hibád. Nem tudhattad. -mosolyogtam rá, bár az előbbi eset eléggé megviselt -meddig voltunk bent a csúszdában?

-Legalább egy percig...

-Mi? Az nem lehet... -néztem magam elé döbbenten -én ezt fél órának érzékeltem... -könnyeztem be újra. Komolyan hogy lehetek ennyire szánalmas hogy egy ilyen kis apróságtól ennyire rosszul leszek?

-El szeretnéd mondani, mitől lettél klausztrofóbiás? -nézett rám kíváncsian. Na, akkor most kezdődik a mesélés...