Crazy love a.i

➡️Part7.⬅️

Hi baes!:) Ez lenne a 7.rész. Nem tudom, milyen vagy mennyivel másabb, mivel ez az a rész, amit tényleg átírtam, majdnem teljesen. Gondolkoztam mi lehetne a címe és miután végig olvastam ez lett számomra a legtalálóbb. Mindenesetre jó olvasást, bár hozzá teszem ez még hosszabb lett, mint az előző, viszont elég eseménydús. Kommentelni, véleménytkifejteni és vote-olni még mindig ér, mivel akár negatív, akár pozitív ez egy visszajelzés nekem. Love ya!xx♥

Everything is complicated

Beléptem az ajtón, le vágtam magamat a kanapéra. Gondterhelten hajamba túrtam, aztán szaggatottan kifújtam a levegőt. Már kezdtem azt hinni, hogy nyugtom lesz és meg úszom a leszidást, amikor apám jelent meg a nappalival egybekötött konyha ajtófélfájának dőlve.

-Ashley beszélnünk kéne.-ellökte magát az ajtófélfától és a kanapéhoz sétált.

Igen beszélnunk 'kéne'. Felállni készültem, de apám csak ingatta a fejét.

-Maradj csak.-intett le, így-hezitálva ugyan-vissza huppantam.

-Miről kéne beszélnünk?-immáron karbatett kézzel ültem.

-Tudod...-kezdett bele, aztán sóhajtva kifújta az eddig bent tartott levegőt. -Aggódunk érted, mert rossz társaságba keveredtél. Mi nem így neveltünk téged.

Annyira csalódottan nézett rám. Képtelen bűntudatot kelteni bennem.

-Apa én elhiszem, viszont velük érzem jól magam.-válaszoltam.

Mikor felnéztem anyámat pillantottam meg a lépcső legalsó fokán állva.

-Ashley Hamilton!-szólított teljes nevemen. -Csak, hogy haza találtál.

Tetetett meglepettséget varázsolt arcára. Jó színésznő.

-Igen, haza találtam mint látod, de ha ilyen nagy gond akkor vissza is mehetek akár.-motyogtam az utóbbi mondatot az orrom alatt.

-Remélem jól szórakoztál a füves barátaiddal.-sóhajtotta anyám.

-Ők nem drogoznak, normálisak! Egyáltalán nem ismered őket!-mondtam már egy kicsit magasabb hangfrekvencián, mint előtte.

-Nem érdekel nyáron itthon maradsz és tanulsz! Nincs apelláta.-ellenkezést nem tűrő hangon szólt hozzám.

-Ne dönts már helyettem! Én nem akarok egyetemre menni!-kiabáltam kikelve magamból.

-Amíg velünk laksz addig az van amit mi mondunk.-szegezte le apám.

-Elég volt!-kiabáltam szobámba felrohanva.

Bedőltem az ágyamba és sírni kezdtem. A sós könnycseppek, melyek végig folytak arcomon, szinte már égették arcbőrömet. Régóta sírtam ennyit összesen, mint az elmúlt napokban. Elő kotortam a mobilomat, rám mentem a névjegyzékemre. Egy jó ideig még hezitáltam az Ashton neve mellett lévő kis zölden virító mobiljelen, végül rányomtam. Kicsöngött, azonnal felvette.

-Szia Ashy!-szólt bele a készülékbe.

Hangja alapján megállapítottam, hogy mosolyog a vonal túl végén.

-Szia Ash.-köszöntem vissza elcsukló hangon.

-Mi a baj?-kérdezte tőlem komolyra váltva, némi aggodalommal a hangjában.

Láttam lelki szemeim előtt, ahogyan a hangom hallatán mosolya lefagy arcáról.

-Nos, a felállás a következő.-sóhajtottam.