3. fejezet

10.6K 509 3
                                    

„A mama mindig azt mondta, hogy ha új életet akarsz kezdeni, hagyd magad mögött a múltat." (Forrest gump c. film)

A nap első felét sikerült túl élnem. Viszont magamban elkönyveltem, ami persze egyértelmű, hogy új diáknak lenni szívás. Minden órán bemutatkozni a tanárnak, ugyanazok a kíváncsi tekintetek egész nap és, ami a legidegesítőbb az a sugdolózás és a kibeszélés. Ebédszünet után, amit inkább a könyvtárban töltöttem, pont belefutottam a mosdóban egy csapat lányba, akik mint kiderült eléggé szeretik megtárgyalni mások életét és kitalálni nem létező történeteket hozzá. Mivel nem vettek észre, hogy ott vagyok, ezért sikerült megtudnom magamról pár új infót, amit még én sem tudtam. Mikor már kezdet elegem lenni és már végeztem is, kinyitottam a fülke ajtaját, ezzel belefojtva az éppen beszélő lányba a szót. Döbbenten néztek rám, ahogy nyugodtan odamentem a mosdótálhoz, megmostam a kezem, majd egy papírral törölgetve az ujjaim feléjük fordultam.

- Csak egy tanács. – mondtam az ajtó felé menet. Kidobtam a papírt a kukába és végignéztem rajtuk. – Legalább annyi eszetek lenne, hogy megnézitek nincs-e bent valaki. – megráztam a fejem, majd kiléptem az ajtón.

Az utolsó óra után fellélegezve léptem ki a tanteremből és vettem az irányt a szabadságot ígérő kétszárnyú ajtó felé. A reggeli kis közjátékból tanulva most már óvatosabb voltam és nem bámészkodtam az ajtó előtt, így megúsztam még egy fejbe vágást. A nap folyamán többször is láttam a srácot, aki nekem vágta az ajtót, de még rám sem nézett, így úgy döntöttem ezentúl engem is hidegen hagy a jelenléte akár az osztályteremben, akár az iskola egész területén. Nem szóltam senkihez, és nem is szólt hozzám senki. A mai fiatalok már csak ilyen közvetlenek és barátságosak.

Az épület előtti lépcső tetején megálltam és felmértem a távolságot, ami a kocsim és köztem volt, és boldogság töltött el, mikor láttam, hogy körülbelül kétperces távolságra vagyok attól, hogy a hátam mögött hagyjak egy kínkeserves napot. A parkoló most is, mint reggel tele volt diákokkal. Az egész napos nyüzsgés és zsivaj alatt megtanultam őket kizárni, így most sem tettem másképp. Mintha ott sem lennének mentem egyenesen az én fekete csodámhoz. Fél úton viszont kénytelen voltam megállni, mikor valami nekicsapódott a táskámnak. Zavartan fordultam hátra és néztem le a tojásfocira, ami a lábam előtt hevert. Lehajoltam, majd a kezembe fogva felvettem. Szétnézve láttam, hogy a parkoló szélé felől, ahol füves rész van és legalább húsz vagy harminc méterre lehet, egy nagyobb darab srác siet felém, de amikor meglátta, hogy a kezembe van a labda megtorpant. Ő is, ugyanolyan betűs dzsekit viselt, mint a reggeli srác, és ahogy tippelem a mögötte feltűnő pár srác is a focicsapatban lehetnek.

- Visszadobnád, légyszi! – szólt hangosan, hogy meghalljam.

Lenéztem a labdára és, mióta visszajöttem nem első alkalommal, megint egy emlék jutott eszembe.

- A legkönnyebben úgy tudod eldobni a labdát, ha a mutató ujjad egészen a csúcsos részénél helyezkedik el. – mondta apa, majd beleigazította a labdát a kezembe. – Mikor hátra lendíted a kezed, fontos, hogy az a része legyen lefelé, így ívesen fog szállni a levegőben. – bólintottam, hogy értem, mire apa elkezdett hátra felé kocogni. Mikor megállt egészen messze tőlem, így szólt. – Most pedig dobd ide nekem, kicsim. – várakozóan nyújtotta felém a kezét. – Menni fog, csak mindent csinálj úgy, ahogy mondtam.

- Na mi lesz már? – a srác bosszús hangja visszarántott a jelenbe. Ránéztem és láttam, hogy már a többiek is türelmetlenül várakoznak. Még mindig nem tettem semmi, mire feltűnt a reggeli srác és odakiabálta a másiknak.

- Jobb lesz, ha érte mész Winston, szerintem azt sem tudja mi az, ami a kezében van. – gúnyos beszólását hatalmas röhögés kísérte, én pedig egyre idegesebb lettem.

Hétéves voltam, amikor apa megtanította a dobást, azóta egyre jobban ment és az évek során egyre messzebbre és pontosabban dobtam. Mikor Winston megindult újra felém, leejtettem a táskámat a vállamról és rendesen megfogtam a labdát. Egyenes a reggeli srácra meredve hátra lendítettem a kezem, majd elhajítottam a labdát. Mindenki az ívesen szálló tojásfocit nézte, ami lendületesen szállt a levegőben, majd a srác mellkasába csapódott. A fiú csodálkozva nézett le, majd újra rám.

- Na ehhez mit szólsz, seggfej?- mondtam halkan, de lassan, hogy letudja olvasni a számról. Láttam az arcán, mikor megértette, aztán csak azért is gúnyos mosollyal mutattam fel neki a középső ujjam, majd folytattam az utam a kocsimhoz. Fáradt voltam, nyúzott és egy kis pihenésre vágytam, de a napnak még nem volt vége, sőt még csak most kezdődött el igazán. 



Dance, Football and Other Loves (magyar)Where stories live. Discover now