Dance, Football and Other Loves (magyar)

4. fejezet

"A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy a félelemnél van, ami fontosabb. Lehet, hogy a bátrak nem élnek örökké, de aki óvatos, egyáltalán nem él. " ~ Neveletlen hercegnő című film

- Megjöttem. – kiabáltam, mikor beléptem az ajtón. A táskámat ledobtam az ajtó mellé és felakasztottam a dzsekimet.

- Na, végre. – nagyi kidugta a fejét a konyhaajtón és alaposan végig mért. – Látom mégis csak túlélted a napot. – vigyorgott rám.

A szememet forgattam, majd adtam egy puszit az arcára, ahogy elhaladtam mellette. – Remélem sütöttél nekem valami finom sütit. – kinyitottam a hűtőt és egy üveg vízzel ültem fel a konyha pultra. – Igazán megérdemlem.

Most a nagyin volt a sor, hogy a szemét forgassa. – Csak egy napot voltál az iskolában, mégis úgy csinálsz, mintha a háborúból tértél volna haza. – leült az asztalhoz és tovább válogatta a papírokat.

- Ne ítélkezz ilyen hamar, nagyi. – háborodtam fel játékosan. – El sem tudod képzelni, mit kellet elviselnem egész nap.

Az orrára húzott szemüvege fölött nézett rám, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Na, hadd halljam, miféle sérelmek érték az én kis gyöngyszememet.

Leugrottam pultról és leültem vele szemben. – Á, ne is beszéljünk róla. – legyintettem. – Inkább az érdekelne, hogy te mit csinálsz. – néztem a halom papírra, ami az asztalon hevert.

- Semmiségek. – pakolgatott és olvasgatta. – Számlák, levelek semmi érdekes. – addig pakolgatott, amíg meg nem találta, amit keresett. – Vagyis ez itt neked jött. – nyújtott át egy fehér borítékot.

Elvettem tőle, majd alaposabban megnéztem. Philadelphia Eagles Football Team. – állt a feladó neve helyén. Sóhajtottam, tudtam mi az, ami a borítékban van. Tavaly és előtte is megkaptam ezt a levelet, de sosem fogadtam el a tartalmát. Ugyanis, minden évben apa halála óta kapok két tisztelet belépőt az összes hazai mérkőzésre, de még sosem volt, annyi lelki erőm, hogy betegyem a lábam, akármilyen focimeccsre, nemhogy apa csapatáéra, amire együtt mentünk mindig.

A nagyi aggódva figyelt, ahogy a borítékra meredtem. – Idén elmész valamelyikre? Jövő héten lesz az első hazai pályás meccs.

- Nem tudom. – sóhajtva visszadobtam az asztalra a levelet és inkább beleittam a vizembe.

- Talán elvihetnéd magaddal az egyik új barátodat. – csillant fel a szeme.

Halkan elnevettem magam. – Aha, persze. – megráztam a fejem, majd szórakozottan néztem rá. – Nagyi, ez nem a 70.-es évek, ahol mindenki mindenkivel az első pillanattól kezdve barát. Ezek a mai diákok elsőnek jól kinéznek, majd kibeszélnek, aztán pedig kikészítenek. A végén pedig, ha nagy szerencséd van, akkor talán befogadnak. HA szerencséd van. – vázoltam a helyzetet neki.

Kuncogva rázta a fejét. – Néha annyira túlreagálod a dolgokat. – aztán elkomolyodott. – Ne mond, hogy nem ismerkedtél meg senkivel sem közelebbről.

Elhúztam a szám. – Láttam pár ismerős arcot, de nem igazán beszélgettem velük.

- Senkivel? – kérdezte reménykedve.

Elgondolkodva néztem rá. – Most, hogy mondod volt valaki, akihez egész közel kerültem ma.

- Igen?- csillant fel a szeme. – Kihez?

- Az ajtóhoz. – mondtam mérgesen. – Mert egy bunkó focis srác a képembe vágta, még az első óra előtt.

Nagyi meglepetten nézett rám, majd elnevette magát. – Jaj, hát akkor ez szerelem volt első találkozásra, ha már ilyen közel került az arcodhoz. – nevetett tovább.

Fintorogtam és magamban én is elmosolyodtam egy kicsit. Mikor a nagyi még mindig nem hagyta abba a kuncogást, szem forgatva felálltam és elhagytam a konyhát.

***

Kicsivel később úgy döntöttem elmegyek otthonról sétálni és meg sem álltam a Katy's Burger-ig. Egy ilyen nap után ugyanis jólesik egy finom palacsinta forró csokival. Amikor beléptem az ajtón boldogság töltött el. Az ismerős hely, az illatok mind egy-egy emléket idéztek fel bennem, de most nem hagytam, hogy magukkal ragadjanak, meg igazából időm sem volt. Elég sokan voltak a vendégek, majdnem minden boksz tele volt, de még a pultnál is alig akadt szabad szék. Katy, a kis vendéglő tulajdonosa épp egy rendelést vett fel, amikor meglátott az ajtóban.

- Macy Harrington. – mondta döbbenten, majd hatalmas mosoly terült el az arcán. – El sem hiszem, hogy itt látlak. – gyorsan elnézést kért a vendégektől, majd intett a pulthoz, hogy a másik felszolgáló, akit nem ismertem, folytattassa a rendelés felvételét. Odasietett hozzám, majd jól megölelgetett. Halkan nevetve tűrtem a szeretetrohamot és visszaöleltem. – Annyira hiányoztál. – még egyszer megszorított, majd eltolt magától.

- Te is nekem. – mondtam mosolyogva. – Na meg persze a palacsintáid. – vigyorogtam rá. – Sehol nem kapni ilyen jót.

- Szóval csak a palacsinták miatt jöttél vissza? – vonta össze a szemöldökét.

Sóhajtottam és bűnbánó arcot vágtam. – Most lebuktam.

Egyszerre nevettünk fel, majd Katy alaposan végigmért. – Elképesztő mennyit változtál három év alatt.

Halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Te viszont, ha lehet csak fiatalabb lettél. – játékosan a karomra csapott. Katy egyáltalán nem volt öreg, anyával egyidősek lennének. Jó barátnők voltak, így ismerkedtem meg én is vele, évekkel ezelőtt szinte minden szabad percemet itt töltöttem és, ha anyának valami dolga volt Katy vigyázott rám már kicsi koromban is.

- Ne butáskodj, Macy. – megragadta a kezem, majd az egyik székhez vezetett a pultnál. – Mit szeretnél enni?

- Egy palacsinta jól esne, csoki sziruppal a tetején. – mondtam kiskutya szemekkel, a már pult mögött álló Katynek.

- Forró csokival együtt? – kérdezte vigyorogva. Vidáman bólintottam, majd kényelmesen elhelyezkedve vártam a rendelésem. Hamar kész lett és közben Katy arról kérdezgetett, milyen volt Atlantic Cityben én pedig mindent elmeséltem neki.

- Abba hagytad a táncot? – lepődött meg, amikor ahhoz a részhez értem.

- Nem teljesen. – húztam el a szám. – Vagyis már nem versenyzek, meg nem járok próbákra, de fejben minden megvan, csak már kijöttem a gyakorlatból. – halvány, szomorkás mosoly jelent meg az arcomon, amit az övé is tükrözött.

Tovább beszélgettünk jelentéktelen, mindennapi dolgokról a vendégek pedig egyre többen lettek.

- A sulit elkezdted? – fordult hátra a kávéfőzőtől, hogy rám tudjon nézni. Hosszan sóhajtottam, majd egy bólintással jeleztem neki, hogy igen. – Akkor már értem miért kellett olyan nagyon az a palacsinta. – nevetett fel.

- Inkább ne is beszéljünk róla. – ráztam a fejem.

- Az Overbrook-ba iratkoztál be, ugye? – válaszként bólintottam. – Az unokaöcsém is oda jár. – felém fordult, majd elgondolkozva meredt rám. – Meséltem neked régen Scott-ról? – újabb bólintás részemről. – Most költöztek még ide, két éve talán. – magyarázta. – Liz nővérem meg a családja.

- Miért éppen ide? – kérdeztem kíváncsian.

Vállat vont, majd tovább készítette a rendelést. – A férje, Jack ügyvéd és itt kapott munkát. – kivitte a két hamburgert meg a kávét és visszaállt a pult mögé. Mikor mondani akart valamit megszólalt az ajtó feletti kis csengő, hirtelen felderült az arca és hatalmas mosoly jelent meg rajta. – Nocsak, az emlegetett szamár.

Kíváncsian fordultam hátra az ajtó felé és azt hittem ott helyben esem le a székről. Négy srác lépett be az ajtón, mindegyiket láttam ma a suliban. A csapat élén pedig a reggeli fiú, a bunkó focis, aki ezek szerint Katy unokaöccse, Scott.

- Ugye, ez most valami istenverte vicc? – motyogtam magamban, amikor összeakadt a tekintetünk. Mikor felismert fél vigyorra húzta a száját és kacsintott. A fejemet rázva fordultam vissza és arra gondoltam, hogy csak nekem lehet ilyen szerencsém.