Dance, Football and Other Loves (magyar)

15. fejezet

Emlékszem tíz éves voltam, amikor apa először magával vitt egy igazi meccsre. Nagyon élveztem, hiszen semmi sem hasonlítható ahhoz az eufória érzéshez, ami a mérkőzések közben átjárja az embert. Igaz én még akkor nem tudtam, hogy ez milyen, és csak boldog voltam, hogy ott lehetek és apa csapatának szurkolhatok. Anyával ültünk együtt a lelátón és kiabáltunk, addig amíg el nem ment a hangunk. Életemben nem nevettem annyit, mint akkor.

Most három év kihagyás után újra érzem azt a bizsergető érzést a bőrömön és nem tudok ellenállni neki. A lelátók már kezdenek kiürülni, végig sétáltam a pálya oldalvonalán, majd elindultam az öltöző felé. Nem rég ért véget a szezonnyitó meccs és az edző nem nagyon elégedett a srácok teljesítményével. 26-20. Hat ponttal nyertek és, ha nem sikerül az utolsó touchdown döntetlen lett volna a végeredmény.

Felnéztem a kivetítőre és láttam, hogy még egy perc van hátra a meccsből. Az állás 19-20, a vendégcsapatnak. Visszanéztem a pályára és láttam, hogy Scott feszülten magyaráz Cameronnak. Az edző mellettem idegesen dobolt a papírtáblán. Mikor látta, hogy Cameron elszalad a helyére a fülén lévő fejhallgató mikrofonjába kezdett beszélni, Scott felénk fordult ebből tudtam, hogy az ő sisakjában szól az edző hangja. Nem hallottam rendesen, hogy miről beszél neki, de azt tudtam, hogy az új támadást akarja végig csináltatni a csapattal. Scott hevesen rázni kezdte a fejét, mire az edző haragosan válaszolt neki. Tudtam mi a baj. Fájt a válla és nem akarta megkockáztatni, hogy elrontsa és miatta veszítsenek. Az edző felé fordultam.

- Beszélhetnék vele? – mutattam a fejhallgatóra. Az edző bólintott és levette a fejéről, majd felém nyújtotta. Mikor felraktam a sajátomra Scott felé fordultam. – Figyelj, Scott! Tudom, hogy nem bízol a válladban, de megtudod csinálni. Próbáld meg kizárni a fájdalmat és koncentrálj a labdára. Mielőtt eldobod dőlj egy kicsit oldalra és akkor nem kell annyira felemelned a kezed, de mégis ugyanolyan ívben fog repülni a labda. Meg tudod csinálni, érted? – hosszan nézett vissza rám a pálya közepéről, majd bólintott. – Bízom benned, Scott! Sikerülni fog! – még egyet bólintott, majd elfordult. Hosszan kifújtam a levegőt és levettem a fejemről a készüléket és visszaadtam az edzőnek. – Megcsinálja. – mondtam neki és visszafordultam a pálya felé. A bíró sípolt, mikor a két csapat beállt a helyére. Winston hátra adta a labdát Scottnak, aki egy pillanatig habozott majd eldobta a labdát. Néztem, ahogy a levegőben száll a tojásfoci és a számat beharapva izgultam végig azt a pár másodpercet, ami szinte lassított felvételben játszódott le, egészen addig, amíg Cam elkapta és végig szaladt vele a pályán. Megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcomon és a szememmel Scottot kerestem, aki még mindig egy helyben állt és szerintem nem akart hinni a szemének.

Halvány mosollyal az arcomon mentem az edző irodája felé, ami szemben volt a srácok öltözőjével és kihallatszott a boldog és izgatott kiabálásuk. Halkan kopogtam és bedugtam a fejem a résnyire nyitott ajtón. Mr. Garett intett, hogy üljek le és levette a sapkáját, majd végig simított a haján, amíg én helyett foglaltam. Az edző felemelte a fejét és komolyan a szemembe nézett.

- Ugye tudod, hogyha nem beszélsz vele, nem nyerünk? – kérdezte és én pontosan tudtam, hogy kire érti, amikor a vele szót használta.

Vállat vontam. – Nélkülem is megtudta volna csinálni.

Az edző megrázta a fejét. – Mit mondtál neki?

- Semmi különöset, csak hogy sikerülni fog a dobás, meg hogy hogyan dobja a labdát, hogy ne fájjon a válla. – újra vállat vontam. Nem értettem ezt a kérdezősködést és egyre kellemetlenebbül éreztem magam. – Miért fontos ez?