Dance, Football and Other Loves (magyar)

29. fejezet

Amikor kinyitottam a szemem Scott mellkasán volt a fejem, amitől minden levegővételénél egy kicsit fel, majd le mozdult, a karom pedig átölelte a derekát. Már fent volt. Tudtam, mert jobb kezével a hajam végét piszkálta.

Egy kicsit feljebb mozdítottam a fejem, hogy az arcára nézzek.

- Mióta vagy fenn? – suttogtam halkan. Egyenesen felfelé nézett, a gondolataiba merült. Már azt hittem nem válaszol, amikor az órára nézett.

- Talán egy órája. – úgy mondta, hogy még mindig nem fordította felém a fejét. – Csak fél hét van, aludj még. – hosszan kifújta a levegőt és lehunyta a szemét.

Felkönyököltem és aggodalmasan néztem rá. – Valami baj van?

- Semmi. – mondta csukott szemmel. – Aludj.

Összehúzott szemmel figyeltem egy darabig, majd hátat fordítva neki, egy kicsivel arrébb húzódva feküdtem vissza. Nem értettem mi baja lehet, és legfőképpen azt nem, hogy miért nem mondja el.

Nem sokkal később még mindig ébren feküdtem, amikor az egyik telefon rezegni kezdett. Két rövid rezgés. Sms. Résnyire nyitottam a szemem, Scott telefonja az én oldalam felől volt, az éjjeli szekrényen, ami azt jelentette, hogy az enyém rezgett. Megmozdult a matrac és éreztem, ahogy Scott az ágy szélére ül. Nem mozdultam, úgy tettem, mintha aludnék kíváncsi voltam mit tesz. Hallottam, ahogy felnyitódik a képernyőzár. Scott megnézte az üzenetem.

- Bassza meg! – sziszegte halkan Scott, majd visszatette a telefont a komódra, hallottam a halk puffanást. Hosszan kifújta a levegőt, majd éreztem, ahogy felkel az ágyból.

Oldalra fordultam, de még mindig úgy tettem, mintha aludnék. Iszonyatosan dühös voltam, már attól is, hogy titkolózik, attól pedig még jobban, hogy már az üzeneteimet is olvassa. Nincs semmi titkolni valóm, de attól még örülnék, ha mind a kettőnknek megmaradna az a kis magánszférája.

Résnyire nyitottam a szemem és kikukucskáltam, éppen öltözködött nekem háttal. Amikor láttam, hogy fordulni fog, gyorsan becsuktam a szemem. Az ágy mellé lépett, és egy ideig nem mozdult, majd lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra, kisimított egy tincset az arcomból, aztán már csak azt hallottam, ahogy becsukódik az ajtó mögötte.

Abban a pillanatban kipattant a szemem és felültem, a mobilomért nyúltam és beléptem az üzeneteimbe. Nem volt ma érkező, vagyis ahogy elolvasta ki is törölte.

Szótlanul meredtem, az ajtóra, ahol az előbb távozott. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. De legjobban arra voltam kíváncsi miért tette, amit tett Scott? Miért törölte az üzenetem? És ki volt, aki nekem írt?

Sóhajtva hanyatlottam vissza a párnára. Azt hittem minden rendben köztünk erre ez történik. Miért? Lehunyt szemeimre szorítottam az ökleimet. Legszívesebben ordítottam volna egyet, majd utána mennék. De nem tudom, hová ment és azt sem, hogy miért.

Pár perc után összeszedtem magam, felöltöztem, fogat mostam és elindultam le reggelizni. Liz már fent volt és éppen kávét öntött magának egy nagy bögrébe.

- Jó reggelt. – köszöntött mosolyogva, majd meglátva a nyúzott arcomat felém intett a kiöntővel. – Kávét?

- Az most nagyon jól esne, köszönöm. – mondtam és leültem a pulthoz.

- Scott nem rég ment el. – tette le elém a kávét, és egy friss vanilliás csigát tányéron. Rámosolyogtam és megköszöntöm.

Kortyoltam egy kis kávét. – Nem mondta hová ment? – Liz furcsán nézett rám. Nem csodálom még nekem is elég számon kérőre sikeredett. Megköszörültem a torkomat. – Ne értsd félre nem azért kérdeztem, mert minden lépéséről tudni akarok, hanem mert fura, hogy már nem volt ott, amikor felébredtem.