Elrabolva

2.2

El sem hiszem, hogy újra látom őt. Megint itt van. Velem van. Engem ölelnek karjai, ajkaimat csókolja ajkai, szemeimet nézi szemei.

-Hiányoztál.. -távolodott el tőlem épp annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni. Annyira gyönyörűek a szemei..

-Te is nekem. Nagyon. Szinte megölt a hiányod. -mondtam ajkaimat beharapva.

-Ezt imádom. -vigyorodott el.

-Mit? -kérdeztem már én is mosolyogva.

-Ha beharapod a szád. -hajolt közelebb- Hahó.. Lodovica..hahó.. hallod?! LODOVICA! -ordibált az arcomba. Várj mi?!

-Lodovica kelj már fel! -szólt anyám miközben megráncigált.

-Fent vagyok.. fent vagyok..-nyöszörögtem fáradtan.

-Jó. Akkor fél óra múlva gyere le. Ebédre vagyunk hivatalosak. -ezzel egyedül hagyott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból. A fürdőbe vettem az irányt és alaposan megmostam az arcomat majd a tükörbe néztem. Álmodtam. Nem találkoztam vele már 2 éve. Ez hihetetlen. Annyira hiányzik. Rettentően. Nem tudom leírni, hogy mit érzek most. Csalódottságot, szomorúságot és mérhetetlen hiányt. Fáj, hogy 2 éve nem láttam. Mindegy.. ideje készülődni. Visszamentem a szobába és kinyitottam a szekrényem ajtaját. Kivettem egy fekete pólót és egy kék farmert. Anyáéknak nagyon nem fog tetszeni. De nem érdekel. Felkötöttem a hajamat és lementem. Anyán egy térdig érő vajszínű ruha volt, ami tökéletesen kiemelte nőies alakját. Apámon fekete szmoking meg a szokásos nyakkendő meg ilyenek. Megvetően pillantottak rám.

-Csak nem gondolod, hogy így jössz? -kérdezte anyám flegmán.

-Miért ne? -köptem oda neki. Erre egy rettentően csúnya nézést kaptam.

-Öltözz át. -utasított apám. Neki muszáj szót fogadnom. Mindentől eltilt. Még a szobámba is bezárt már nem is egyszer. Sarkon fordultam és felmentem a szobámba. Levettem magamról a ruhákat és felvettem egy világoskék majdnem térdig érő ruhát. Utálom ezt a ruhát mert hülyén áll rajtam, de annyira imádom a színét. Mindegy marad.

-A hajadat bontsd ki, vagy kontyold fel. -hallottam mögöttem anya hangját.

-Ahj, nem mindegy? -forgattam meg a szemeimet.

-Nem az. Tudod, hogy konty vagy kibontod. Na siess. -búgta és kiment a szobámból. A kontynál maradok. Utálom ha ki van engedve a hajam. Berohantam a fürdőmbe és felkontyoltam a hajamat. Nem lett a legszebb, de megfelel. Remélem. Újra lementem és megmutattam magamat anyáéknak. Bólintottak egyet majd anya elém rakott egy fekete magassarkút. Belebújtam és anya elégedetten nézett rám. Bleehh... utálok így élni.

-Mehetünk? -türelmetlenkedett apa.

-Persze. -szólt bájosan anya majd elindult az ajtó fele. Követtük. Beültünk az autóba és elindultunk az úti célunk felé. Útközben a gyorsan elsuhanó tájat fürkésztem. Mindenhol gyönyörű, nagy, modern házak amik már annyira csicsásak, hogy már-már szinte undorítóak. Sokan szeretnének így élni mint én, de rettentően rossz. Úgy kell ugrálnod, ahogy fütyülnek. A táj lelassul és végleg megáll. Vagyis nem a táj hanem az autó. Megérkeztünk. Király. Megint egy hatalmas ház előtt parkoltunk le. Jópofizhatok megint minden sznob bunkóval. Utálom ezeket az embereket. A szüleim már kiszálltak. Úgy szeretnék az autóban maradni, de sajnos nem lehet. Kiszálltam és a szüleim után mentem. (Egyébként kb. 11 kor keltem fel. Így épphogy odaértünk erre a hülye ebédre) Anya becsengetett majd vártunk. Alig telt el 5 mp már ajtót nyitottak. Nem hittem a szememnek. Ez nem lehet ő... nem az lehetetlen.

-Mr. Delown! Örvendek. -nyújtott kezet apám.

-Örülök, hogy eljöttek Mr. Lambre. -fogtak kezet- Jöjjenek beljebb. -invitált beljebb minket. Anyáék már elindultak befele, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Ilyen nincs! Ez nem lehet ő! Ledöbbentem.

-Mi a baj? -kérdezte anyám. Én nem tudtam megszólalni. Egy hangot sem tudtam kiejteni a számon. Mr. Delown elmosolyodott. Rájött, hogy miért vagyok ilyen. Mert én már találkoztam vele. Remegnek a lábaim. Össze fogok esni.. esküszöm itt halok meg..  

Sziasztok! Remélhetőleg visszatértem. Ha tetszett a rész vote-oljatok és ha van kedvetek komizzatok! Puszi! <3