Harry megragadta a kormányt, s még nagyobb erővel nyomta a pedált az autóban. Szíve eszeveszett tempóban dübörgött, mint ahogyan Dahliaé is. A köztük eluralkodó düh és feszültség másodpercenként fokozódott. Majdhogynem felgyújtva az autót. Harry Dahliat, míg Dahlia Harryt okolta a történtekért.
Brooklyn utcáit rótták már vagy háromnegyed órája. Nem akartak megállni. Nem tudtak megállni. Az elmúlt egy órában több száz lövést adtak le rájuk, Harry megsérült, Dahlia pedig forrt a méregtől.
- Az egész a te kibaszott hibád! - köpte a lány karba tett karokkal. Annyira sem méltatta a mellette megsebesült férfit, hogy rá nézzen. Érdekesebbnek tartotta, az ablakból való bámulást, még ha teljesen sötét is volt.
- Ezt még hányszor óhajtod elmondani? - Harry ugyan olyan megvetett tekintettel pásztázta Dahliat, mint amilyennel a lány tette nem is olyan rég. - Egyébként pedig, ez mind a te hibád, mert túl ostoba vagy, hogy rám hallgass! Csak egyszer bíznál abban, amit mondok, vagy cselekednél úgy, ahogy kérem, rohadtul elkerülhettük volna ezt a szar helyzetet!
- Miért pont én? És miért pont ilyen idegesítő személyt rendeltek mellém, mint amilyen te vagy?
- Ó, fogd már be!
- Idióta seggfej!
- Ribanc.
Az igencsak sokatmondó kommunikációjuk után Dahlia feladóan sóhajtott, Harry pedig az orra alatt motyogott, valószínűleg káromkodhatott, hisz a karján lévő sebből folyamatosan szivárgott a vér, és bár nem vallotta be, de baromira fájt neki. Sokat gondolkodott azon, hogy leadja a lányt, és végre megszabadul tőle, más ember védelme alá kerüljön, vagy épp maga az ellenség markába dobja, de akárhányszor ez lejátszódott a fejében, annyiszor is vetette félre ezt a vad ötletet. Akcióban van, és végre kell hajtania a feladatát, még ha sok akadályba is ütközik.
Minden, amit tenniük kellett együtt, az az, hogy bízzanak egymásban.
all the love
