Harry Styles
Körülbelül reggel hét óra lehetett a pontos idő, amikor felkeltem, de mivel az éjjeli dolgok miatt még mindig fáradt voltam, ezért még két órát pihentem. Nem aludtam már, csak feküdtem és gondolkoztam hogyan hibázhattam akkorát, hogy az egy életbe kerüljön.
Hazudnék, ha azt mondanám nem mozgatott meg bennem valamit Paul ajánlata, mert de, nagyon is felcsigázott. Viszont talán tényleg volt valami abban, amit mondott. Féltem volna? Meg a francokat!
A lakásomtól tízpercnyire található egy kis cukrászda, ahová amikor csak alkalmam volt benéztem. Nyilván még kora reggel, ez az első alkalom, hogy kicsivel később tértem be harapni valamit.
Leültem a szokásos helyemre várva Maryre, hogy a mindennapi fejmosását behajthassa rajtam. De ehelyett Paul idegesítő arca mosolygott rám.
- Helló Harry.
- Komolyan mondom abba kéne hagynod, hogy minden alkalomma csak úgy felbukkansz!
- Azt hiszem, van miről beszélnünk. - tette hozzá azonnal, s én egyből értettem mire célzott. Mary egy hatalmas mosollyal az arcán mellénk sétált, majd hol rám, hol a főnökömre pillantott.
- Na és a fiatal urak mit kérnek? Elég feszültnek tűntök drágáim - nyugtázta a vörös hajú, már-már idősödő nő, akit egyébként nagyon szerettem.
Egy szó nélkül elém tolta a szokásos reggeli sütimet, hozzá egy forró kávéval, amit halkan meg is köszöntem. Paul szintén egy erős kávéra vágyott, majd miután Mary végzett a kiszolgálásunkkal, ismét ránk telepedett a fura és nyomasztó érzés, amit már az éjjel is éreztem.
- Mi az, még is mit vársz tőlem? - kérdeztem nyugodt hangon, magamat is meglepve vele. - Mit akartok tőlem? Hm?
- Te is tudod, hogy ezeknek az embereknek, a lányoknak szüksége van rád. Ránk. - kezdte, s ekkor tudtam, hogy ismét olyat fog mondani, ami a véleményemet rögtön megváltoztatja. - Bízom benned, Harry.
- Még ezek után is, ami történt?
- Így van! Az ami történt nem a te hibád volt, te is jól tudod, csak könyebb magadat okolni. - Paul őszintének hangzott és már majdnem bedöltem neki, de amint lehunytam szemeimet Bonnie véres arca jelent meg előttem.
- Paul figye-
- Nézz! Nézz csak oda! - lökte meg vállamat, alig észrevehetően mögém mutatott. - Ő az. Ő Dahlia
Megfordultam, mire egy fiatal lányra estek szemeim a pultnál, aki éppen Maryvel veszekedett. Elég indulatosnak tűnt, ez pedig elgondolkoztatott, mi lenne, ha elvállalnám a megóvását. Talán túl sokáig időzhettem el rajta, mert a következő, ami történt, hogy az asztalunk felé fordult, és csak annyit mondott:
- Mit bámultok idióták? - mire észbe kaptam már rég ki is viharzott a cukrászdából,
- Azt hiszem nem szeretném őt védeni - jelentettem ki hitetlenkedve. Volt elég bajom, nem akartam még egyet a vállamon cipelni.
- Ez azt jelenti, hogy??
- Ez azt jelenti, hogy visszamegyek. Feltéve, ha nem ezt a lányt kapom, elég keménynek tűnik és nincs rá energiám - feleltem kisebb mosolyt eresztve, majd visszatértem a kávém és süteményem fogyasztásához.
________
Másnap kora reggel indultam idegesen, és talán kissé izgatottan. Paul és a többiek szerint egy teljesen új kaland vár rám, és ez talán majd vissza adja az élet erőmet. Próbáltam, ó egek milyen erősen próbáltam én magam is elhinni!
Amint beértem az Őrzőkhöz, az emlékek azonnal ellepték ködös gondolataimat, és erősen gondolkoztam rajta, hogy hátat fordítok és rögtön haza megyek, esetleg beugrom a nővéremhez, hogy kiöntsem neki a szívemet. Grace a testvérem volt, de egyben a legjobb barátom is. Nagyon szerettem őt.
- Harry! Jó ég, hát visszajöttél! - mire realizálhattam volna, addigra már női karok fonódtak körém, lassan simogatva a hátam.
- Szia Veronica - köszöntem kínosan, gyorsan kibújva az ölelés alól. Veronica Josh lánya volt, aki szintén egy őrző tag volt.
Szerencsémre Paul kijött az irodából, s rögtön meglátott, majd behívott. Most az egyszer örültem a váratlan megjelenésének.
- Szóval, találtál már új lányt, akire vigyáznom kéne? - kérdeztem, s közben lehuppantam az egyik fotelba, teljes kényelembe helyezve magam.
- Ami azt illeti...
- Igen?
A következő dolog, ami történt, hogy az ajtón besétált, vagy inkább behozták az irodába, - már amennyire irodának nevezhető, hisz a föld alatt vagyunk, távol mindentől - a barna hajú lányt, Dahlia Halet. Először azt is elfelejtettem, hogy hogyan reagáljak.
- Ez meg még is mit jelentsen? - hangomat észrevehetően felemeltem. Hiszen átvertek, mert még is ezt a lányt hozták ide.
- Dahliat kapod, Harry. Ebben egyeztünk meg!
- Azt hittem ezt már tegnap túl tárgyaltuk...
- Elmondaná valaki végre, hogy még is mi a pokol történik? - a lány szikrákat szóró szemekkel megszólalt, és ha már itt tartunk, csodálom, hogy nem előbb tette. - Miért vagyok itt, és az a két seggfej pasas, - mutat az ajtóban álló két biztonsági őrre - hogy merészelt rángatni engem?
- Nincs mit megmagyarázni, félreértés történt, már itt sem vagyok!
- Harry várj! Tudod miért kell őt kapnod? - kérdezte Paul, mire nemlegesen a fejemet ráztam. Honnan kéne tudnom? Nagyot sóhajtott, majd folytatta - ugyan olyan törött, mint te. A törött szívek pedig képesek a másikat meggyógyítani.
- Már elnézést, de én egyáltalán nem vagyok törött lelkű! - Dahlia karba tette kezeit, szemei pedig csak úgy ingadoztak köztem és Paul között.
- Ahogy én sem! - tettem hozzá.
- Na látjátok, ezért is kell együtt működnötök. - mosolygott Paul, majd magunkra hagyott egy halom papírral. Már épp kiment volna, amikor hozzátette, hogy „sok sikert Harry!"
All the love
