Napokkal később
Dahlia Hale
Tudtam jól, hogy nehéz kezelni engem, hogy kibaszottul makacs vagyok, hogy felszabadult vagyok, akit kicsit sem érdekel, hogy az emberek mit gondolnak a személyiségemmel kapcsolatban. Sőt, talán még egy kicsit önző is voltam. De aki mellettem akart lenni, így fogadott el. Harry pedig egyetlen porcikámat sem bírta elviselni. De hogy őszinte legyek; én sem az övét. Két teljesen más világ voltunk, különböző gondolkodásmóddal.
Ő teljesen az ellentétem volt. És bár Harry sem félt a véleményét magában tartani, úgy hiszem én még mindig őszintébb és vadabb voltam nála. Talán még örültem is neki. Hisz egyáltalán nem tudott befolyásolni egyetlen szava sem. Harrynek a sok közül volt egy igencsak rossz tulajdonsága: az emberi természete. Ez miatt pedig az esetek nagy részében egy puhány pöcs volt.
Túl gyenge volt a világhoz.
- Anyám nem szörnyetegnek nevelt - kétségbeesetten beszélt hozzám, haja rendezetlenül állt a feje tetején, és őszintén, pocsékul festett. A szó szoros értelemben szét volt csúszva.
- A világ alakít minket szörnyeteggé, Harry. Mégis mit vársz, mit mondhatnék neked? - kérdeztem egy fegyverrel a kezemben, míg egy sikátorban meghúztuk magunkat zakatoló szívvel. Az imént kerültünk egy kisebb utcai zűrzavarba, végül a lázadók megtaláltak minket. Azt tettük, amit abban a pillanatban a legjobbnak gondoltunk.
- Soha nem akartam embert ölni! - fakadt ki teljesen. - Az egy ártatlan ember volt, annyi volt a bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen!
- Ahogy én sem! - kiabáltam rá, elegem volt a folytonos mártírkodásából, ez nem csak róla szól! - És nézd meg mit tettem, a rohadt életbe! Te megöltél valakit, aki véletlenül volt szar helyen. Én megöltem egy embert, aki az utamba volt. Az isten szerelmére, eddig azt sem tudtam, hogyan kell használni egy fegyvert!
Mindvégig arra próbáltam kilyukadni, hogy míg ő helyesen cselekedett, én nem.
Nem szólt semmit, mit is mondhatott volna? Tudta, hogy igazam van.
- Nem vagy szörnyeteg, Harry. Nem direkt akartad megtenni.
Szavaimra ismételten nem reagált, tudta jól, hogy csak nyugtatás gyanánt mondtam neki azt amit. A csúf igazság az volt, hogy mindketten gyilkosok voltunk. Szörnyetegek.
___
Még mindig New Yorkban voltunk, Brooklyn valamelyik negyedében.
A napjaink többségét autóban töltöttük. Úgy értem, ez lett az új otthonunk. Itt eszünk, alszunk. Harry minden nap vezet, biztos voltam benne, hogy teljesen kimerült, hisz éjjel sem aludt túl sokat, ahogy én sem.
Felajánlottam neki, hogy átveszem tőle a vezetést egy kis időre, amíg ő pihen. Kisebb habozással ugyan, de végül belement. A volán mögött ülve törtem magam az életemen, az egész világon, hogy mégis miféle vígjátékba vagy horrorba keveredtem. Elég rég óta tart a lázadók és az őrzők közötti háború, de sosem volt ilyen durva, mint az elmúlt két-három évben.
- Ülj vissza a helyedre - szólt hirtelen Harry. Ránéztem, miközben ő a takarót piszkálta, amivel órákkal ezelőtt betakartam. - Nem hallottad? Aludnod kell neked is.
- Teljesen jól vagyok.
- Nem, nem vagy.
- Fogd be, aludj és ne akard jobban tudni nálam.
- Vezess egy kevésbé puccos, de jó helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat, csak ma estére.
Tettem, amit kért, most az egyszer. Vissza aludt, míg lassan egy órával később egy hatalmas hotel előtt parkoltam le, amiből a zene fülsüketítően hallatszott. Kicsatoltam a biztonsági övemet, egy úttal Harryét is egy laza mozdulattal, aki éppen ébredezett. Valószínűleg a hangok miatt kelt fel, bár nem bánom, így nem kell az autóban hagynom, vagy pofon vágjam, hogy felriadjon.
- Gyere szerelmem, megjöttünk - kiugrottam a kocsiból egyenesen a másik oldalra, kisegíteni Harry nagy seggét. Bal karját a vállamra dobta, kapaszkodott belém, s úgy mentünk be a hotelbe. A zene belülről még hangosabb volt, idő kellett, míg hozzászokunk.
- Amikor azt mondtam, hogy vezess egy jó és kevésbé puccos helyre, nem erre céloztam - kötekedett. Haja kócosan állt feje tetején, akár egy kisgyereknek.
- Azt mondtad, egy jó helyre, tettem, amit kértél, szívem.
- Egy szobára sincs elég pénzünk, nem hogy kettőre. Ráadásul nemigen hiszem, hogy itt kitudnának aludni magunkat, tekintettel a nagy zűrzavarra.
- Még is mikor mondtam, hogy fizetni fogunk bármiért is?
- Szóval az a terved, hogy elvegyülünk a tömegbe, - mutat ujjaival az előttünk lévő sok fiatalra, akik szinte az egész hotelt bulizásra használják. - na és aztán?
- Csak figyelj
Ellöktem magamtól Harryt, egyenesen a recepciós pulthoz léptem. Hátra néztem még egy utolsót rá, arca sápadt és zavart volt. Improvizálni akartam. Egész véletlenül nyitva volt a vendégkönyv, mire magamban már el is készítettem a tervemet.
- Miben segíthetek? - kérdezte a nő a recepciónál nem éppen szép hangnemben.
- Ryan Austin lánya vagyok, bizonyára ismeri az apámat, hölgyem - kezdtem, azt a nevet mondtam, amit legelőször kiolvastam a könyvből. - Szóval, az a helyzet, hogy a bátyám nemrég érkezett - mutattam Harryre mögöttem. - és kimentem elé, viszont a szoba kulcsomat elhagytam. Szeretnék újat kapni!
- Kaphatnék egy személyigazolványt? - a nő még mindig kételkedett a szavaim hihetőségében, ezért stratégiát váltottam.
- Maga kételkedik a szavaimban? Tudja, hogy még is ki az apám?
- Igen, kisasszony.
- Akkor ne akarja, hogy ide hívjam, és kirúgassa magát, amiért ilyen modortalan! - kiabáltam, amit természetesen csak megjátszottam. Harry mögöttem felnevetett, amiért magamban háromszor elküldtem a pokolba, hisz ez miatt oda a szavahihetőségemnek!
- Mi olyan vicces, uram? - kérdezte a nő, akiről utólag kiderült, Kellynek hívták, leolvastam a névtáblájáról. Harryre dühösen pillantottam, mire arcára komolyságot varázsolt, és halkan elmotyogott egy „semmi, semmi"-t. Kelly megpördült a tengelye körül, de előtte még néhány szúrós pillantással nyugtázta magában, hogy nem minden van rendben velünk. Nos, ez így is volt.
- Itt vannak a kulcsok a 87-es szobához.
- Nagyon szépen köszönjünk! - vettem el kezei közül a kulcsokat. Amint újra szemben voltam Harryvel rávigyorogtam pimaszul, ő pedig hitetlenkedve, mégis mosolyogva figyelt. Gyorsan meglendítettem előtte a kulcsokat, s mellé egy kis kacsintást is kapott.
- Hát te hihetetlen vagy!
