Dahlia Hale
Akkor este boldog voltam. Boldog hosszú idők óta. Nem számított, hogy Harryvel voltam-e, vagy sem.
Nehéz volt nem arra gondolni, hogy miközben én jól érzem magam, addig a testvérem a fene se tudja merre jár, vagy hogy Michael és az apám hogy vannak. De úgy éreztem lehetek annyira önző, hogy most csak magammal foglalkozzak. Talán megérdemelem ennyi szar után.
Harry teljesen más irányba tartott, amint megcéloztuk a tömeget. Nem bántam, legalább volt egy kis szabad terem. Mert valljuk be, az elmúlt hetek alatt nem volt más ember, akivel kommunikálhattam volna, s kezdtem úgy érezni, hogy az eszem szép lassan ugyan, de el fog menni.
- Helló gyönyörűm - szólt egy hang hozzám teljesen hirtelen. Az előbb kikért Gin Tonicom fele kiborult a padlóra annyira megijedtem.
- Remélem feltakarítod az italt, ami miattad borult ki - néztem fel a férfire, kinek mogyoró barna szemei azonnal magukkal ragadtak. Talán egy kicsit emlékeztetett az öcsémre.
- Neked bármit
Mire vissza szólhattam volna a pasasnak, a telefonom a pulton elkezdett rezegni, amin nem meglepő módon Harry neve állt. Alig tíz perce váltunk el egymástól. Ilyen sokáig bírta nélkülem...
Az üzenet nagyon rövid volt, viszont lényegre törő „Segíts!"
Mivel megijedtem, hogy esetleg tényleg valami életbevágó dolog történt vele, vagy esetleg megtalálta valamelyik lázadó, ezért abban a pillanatban felálltam, és kétségbeesetten kerestem Harryt. Szám szó szerint kiszáradt a keresésben, testem pedig a verejtéktől csillogott.
Számtalan undorító és izzadt test jött nekem, míg átvágtam a tömegen, és végre láttam Harryt, amint egy lánnyal beszélget. Láttam rajta, hogy nagyon erőltetetten mosolyog, s ekkor már tudtam, miért kérte a segítségemet. Nem tudta egyedül lerázni a lányt. Fejemet csóválva indultam az irányába. Egyre közelebb értem hozzá, míg szemei hálát tükröztek felém. Óvatosan és nőiesen a kezemet megtámasztottam a vállán.
- Szia szerelmem - mondtam Harrynek. Egy apró puszit leheltem az arcának a bal felére.
- Szi-szia - viszonozta köszöntésemet Harry teljesen ledöbbenten. Valószínűleg nem ilyen fajta segítségre gondolt, hát az isten szerelmére, örüljön, hogy dolgozok az ügyön!
- Baj van? - kérdeztem most már a lányt, kinek szőke tincsei idegesítően álltak feje tetején. Kezem még mindig Harry vállán támaszkodott kényelmesen.
- Ne haragudj, de velem beszélgetett, és azt hiszem jobb lesz, ha a beszélgetést máshol folytatjuk Harry - a lány megfogta Harry kezét, húzva őt maga után, kezem leesett a válláról, mire ismeretlen okokból tényleg dühös lettem. Leginkább attól, hogy Harry nem ellenkezett.
- Hogy mondod? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Harry az imént mondta, hogy nincs barátnője, szóval keress magadnak más pasit, akivel az estét tölthetnéd!
- Nincs barátnője? Akkor én mégis mi vagyok? - néztem Harryre, színészi tudásom mindenkit lehengerelt. Oda fordultam a lányhoz. - Ő az enyém, nem tudod felfogni? Mert ha nem segíthetek benne!
- Hé, lányok ny-
- Pofa be! - kiabáltunk mindketten Harryre. Az agyam kezdett szétesni. Miért is nem maradtam az idegen barna szemű mellett kortyolgatva a Gin Tonicomat? Idióta Harry.
- Ne legyél féltékeny picsa, amiért a farka nem a te vaginádban járkál! - köptem lenézően, mire Harry halkan felkuncogott, de amikor látta rajtam, hogy valóban ideges lettem, megkomolyodott és elsétált velem otthagyva azt a szajhát. Egészen a 87-es szobáig csöndben voltunk, azt is én törtem meg.
- Add ide a kulcsokat - kértem szárazon, kicsit se kedvesen.
Zsebébe nyúlt, és ahelyett, hogy a kezembe adta volna, nekem dobta. És mivel olyan hanyagul vágta hozzám, esélyem sem volt elkapni. Kicsit még idegesebb lettem. Már ha ez lehetséges volt. A tekintetét elnézve viszont ő is kezdett kissé begurulni. Kész tény, hogy nem tudjuk egymást huzamosabb ideig eltűrni.
A kulcs még mindig az ajtó előtt hevert, arra várva melyikünk veszi fel előbb. Ez egy fajta "ki adja meg magát először" dolognak is tűnt. Néztem a szemeibe, és úgy éreztem akármilyen mérges is voltam, most nekem kell nyitnom felé. Szemei szórták a szikrákat, az utálat összes formáját, amit valószínűleg ő is ugyan így láthatta az én tekintetemben.
Épp ezért én voltam az, aki lassan, kicsit sem határozottan lehajolt a kulcsokért. Szemem sarkából felnéztem, és egy gyenge, apró mosolyt véltem felfedezni az arcán. Amit nagyon gyorsan el is rejtett. Elégedett volt. Én meg kétségbeesett.
Kinyitottam az ajtót, belépve rajta, orromat azonnal megcsapta a friss vanília illata. Kellemes volt. Magamba szívtam amennyit csak tudtam, végül bezuhantam a hatalmas ágyba. Kezeimet szétterítettem, végre olyan érzés kapott el, mintha otthon lettem volna. De amint kinyitottam szemeimet az álmodozásból és megláttam ülni Harryt az egyik széken, plusz rádöbbenve, hogy hol is vagyok, a nyomasztó érzések újra hatalmukba kerítettek.
- Ezt meg kell beszélnünk - mondja halkan, ezért ismét ránézek. Fáradtnak tűnt, főleg egy veszekedéshez.
- Miből gondolod, hogy én beszélni akarok? Beszélni veled? - ezúttal higgadt voltam.
- Mert kéne...
- Nem akarok róla beszélni!
- Én szeretnék, de rájöttem úgy sem számít én mit akarok!
Nem akartam olyasmiről beszélni, amiről egyszerűen nem tudtam. Egyáltalán miért reagálja túl ezt az egészet? Segítséget kért, hát segítettem, a francba is! Tudtam, hogy az előbbi esetről akart beszélni, magyarázatot kérni, miért is lettem olyan hirtelenharagú, de a pontos választ azt hiszem még én sem tudtam, és ez zavart a leginkább. Talán ő poénosnak gondolta, én viszont nem. Sértettnek éreztem magam, és ő is.
Harry nem is erőltette a témát többé, halkan felállt, mire azt hittem le akar lépni, de csak vetkőzni kezdett. Talán zavarba kellett volna jönnöm ettől, de ugyan olyan kényelmesen éreztem magam. Egy szál bokszerben volt, amikor már tényleg szólni akartam neki, hogy ez kissé kezd túlzás lenni, de még sem szólaltam, mert a fürdőbe igyekezett.
Ott állt, háttal nekem, mintha csak várt volna valamire. Ilyenkor mit kéne tennem?
- Amúgy sem mentem volna el azzal a lánnyal - mondja, majd becsukta maga mögött az ajtót, sötét alakja pedig nyomban eltűnt előlem.
