Dahlia Hale
- Haza akarok menni.
- Őrült vagy, ha ezek után haza mész.
- Nem, te vagy az őrült, ha ezek után azt hiszed, hogy tovább futok veled bárhova! - sóhajtottam mélyeket. Szaporán vettem a levegőt, mert bár mindig azt mondogattam magamnak, hogy a futás jót tenne nekem, soha nem vettem rá magam, főleg nem ilyen hosszútávúra.
Mi a francot képzelt egyáltalán, hogy én kilométereket fogok vele együtt futkorászni? Miközben kitudja hány ember sérült meg a klubban? Harry segíthetett volna nekik, ahogy én is. De gyáva emberek módjára elfutottunk. És ami a legszörnyűbb, hogy én mentem vele.
- Kibírsz még hét percet - hirtelen azt vettem észre, hogy a kezem az övében van, vagy az övé az enyémben, fogalmam sincs. Próbált tovább unszolni, de nem voltam hajlandó vele tartani.
- Azt mondtam, hogy nem megyek, süket vagy? A cipőm totálisan feltörte a sarkamat, amit te férfi fejjel soha nem érthetsz meg, szóval rohadt gyorsan szállj le rólam és hagyj békén! - kiabáltam fejemet fogva. Már tíz perce futottam, nem bírtam még tovább. Kifulladtam, kiszáradtam, a lábaim pedig sajogtak. Leültem az út szélén heverő egyik fa törzsének szélére, magassarkúmat a kezembe vettem, és a tekintetemmel közöltem vele, hogy nem érdekel mit csinál. Felőlem mehet tovább, de az szent, hogy én legalább öt percig itt fogok ülni!
- Egek, hogy te mennyire idegesítő vagy! - hebegte közelebb lépve hozzám. Derekamnál fogva felvett az ölébe, majd kicsit sem óvatosan átdobott a vállán. - Remélem most nem fáradsz el, te elkényesztetett liba.
Hogy mi? Ezt a hangnemet még is hogy engedheti meg magának velem szemben?
- Hogy mit mondtál te ostoba? - ezzel együtt pedig kezemmel a vállát és a hátát vettem célpontba. Ütöttem, ahogy csak tudtam, és ahol csak elértem. Utáltam őt.
- Fogd be!
- Tegyél már le, basszus, van saját lábam!
- Az előbb éppen panaszkodtál, hogy mennyire fájnak. Ismét köszönetet kéne mondanod, de mivel modortalan vagy, tudom, hogy úgy sem fogsz.
Percekkel később már teljesen beletörődtem a helyzetbe, tehát feladtam a szitkozódást és az értelmetlen kapálózást a levegőben. Semmi értelme nem volt. Sehogy sem tudtam rá hatni.
Céltalanul vitt előre, fogalmam sem volt merre, egyáltalán miért csinálja ezt?
____
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem teljesen kimerülten. Brooklyn valamelyik elhagyatottabb utcájában voltunk, egy padon ülve. Harry egész nyugodtnak tűnt, velem ellentétben. Lángolt a fejem, a szívem pedig minden perccel gyorsabban vert. Nem bírtam normális ember módjára mérlegelni a dolgokat.
Mikor már azt hittem nem fog válaszolni, lustán felém fordította fejét, csak bámult rám percekig. - Hogy megmentsem a seggedet - mondta végül, mire még idegesebb lettem. Hangjában cseppnyi él volt észrevehető.
Nem válaszoltam, mi értelme lett volna? Felálltam a padról, vissza akartam menni, megnézni mi történt az emberekkel. Hogy épségben kijutott-e Michael és az apám is. Féltettem mindkettőjüket, és bár az apámmal a kapcsolatom az utóbbi időben romlásnak indult, féltettem őt.
Michael pedig csak a barátom volt. Mármint több mint barát, de kevesebb, mint egy szerető. A testvérem volt. Természetesen mindkettőjüket biztonságban akartam tudni.
- Most meg hova a francba mész? - rekedtes hangja miatt borzongás futott végig egész hátamon. Nem volt sem dühös, sem semmilyen. Egész egyszerűen csak egy érzéketlen seggfej volt.
- Távol tőled - válaszoltam, mikor megálltam az út közepén. Hol balra, hol jobbra tekintettem, ötletem sem volt róla merre induljak el, hogy mégis melyik lenne a helyes irány.
Harry még mindig a padon ült, mélyről jövő sóhajokkal nyugtázta, hogy amúgy még ő is jelen van. És azt hiszem, ha fülem nem csal, talán még gyenge nevetését is hallottam. Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Végül nem törődve senkivel és semmivel úgy döntöttem, hogy elindulok jobbra. Választásomat mindössze azon alapozva hoztam meg, hogy a jobb irány szimpatikusabb volt. Végül is egy próbát megért.
- Valójában a helyes útvonal balra lenne, de ha te szeretnél rossz, igazán rossz helyre keveredni - megállt, csak hogy lássa a reakciómat, arról viszont semmit nem tudott leolvasni, tehát folytatta. - Én aztán nem állok az utadba.
Hangjából csöpögött a gúny és a szarkazmus. Teljesen tisztában volt vele, hogy ő az egyetlen, aki tudja merre is kéne menni. És ez roppantmód idegesített.
- Ki vagy te? - kérdeztem tőle sokadjára ma már. Kíváncsi voltam, és többet akartam tudni a nevénél. Ő volt az egyetlen esélyem, de hogyan bízhatnék egy idegenben?
- Háború van, Dahlia. Én veled vagyok, hát nem veszed észre? Egy oldalon állunk - homlokán apró ráncok jelentek meg, ahogy próbálta igazát nyugtázni, és esküszöm, abban a pillanatban ittam szavait. - A lázadók mindent megtesznek, hogy megsemmisítsék a világot. Ez nem csak a te megvédésedről szól, ez sokkal több annál!
- És mi van másokkal? Ők meghalhatnak? - kérdeztem hitetlenül. Nem kaptam választ. Nem is vártam, tudtam magamtól is. - Vigyél vissza az apámhoz és a barátomhoz!
- Mindig lesznek áldozatok, remélem tudod.
____
Az éjszaka hangos lépteinktől tűnt rémisztőnek. Amint megpillantottam a klubnak a fényeit rohanni kezdtem. Magasról tettem a lábfájásra, vagy bármilyen negatív tényezőre. A mentőautót azonnal kiszúrtam, s kisebb pánik kezdett rám törni. Harryre néztem, és arcáról olvasva egyből tudtam, hogy valami nincs rendben.
Közelebb mentünk az épület bejáratához, viszont be nem engedtek minket. Éreztem, a szívemben egy szúró fájdalmat, ami minden percben csak jobban erősödött. Harrynek kiabáltam, hogy csináljon már valamit, de mire megtette volna, a hátsó ajtó felől rohantak a mentősök, mindenkit eltaszítva az útból. Egy embert próbáltak a mentőautóba épségbe berakni, de amint megláttam, hogy ki az, egy világ omlott össze bennem. Harry visszatartott erős kezeivel, de kiszabadultam fogsága alól, majd a mentőautóhoz rohantam ahogyan csak erőm azt engedte.
- Apa?
All the love ♡
