Harry Styles
Akkortájt az idő zavaros volt, a szél süvített a fák között, és az emberek feje borongós volt. Már majdnem hajnali három volt, amikor a rendőrök az utcákat rótták Brooklyn egyik negyedében. Két gyilkosság egy héten. Bár, az igazat megvallva, nem igazán kerítettek nagy ügyet a dolgoknak. Tudván, hogy Brooklynról van szó, mindennapos látvány volt egy-egy holttest az elágazás szélén heverve.
Senki nem tudta, hogy a városban egy elmebeteg sorozatgyilkos is ólálkodik. Aki kedve szerint játszadozik az áldozataival. Sőt, senki nem tudta még is mi a franccal állhatnak szemben.
A rendőrség nem igazán vállalt kockázatot, fontosabb volt rongyéletük, mint a városuk megmentése, tulajdonképpen bárki, bárhol, bármit megtehetett. Volt egy különleges szervezet, akik az embereken segítettek, akik nem féltek szembe szállni senkivel sem. Bátor hősök dolgoztak ott, az egyetlen bökkenő az volt, hogy illegálisan tevékenykedtek. Bár, ebben az időben, ebben a városban mi számított helyesnek?
És én, Harry Styles, egy vagyok a különleges csapatból. Az Őrzők közül. Több százan vagyunk, egyébként. Mindenkinek más-más a feladata. Vannak, akik a szemétládákat távolítotanak el a színről, és voltak azok, akik menekülnek az áldozatokkal, végig segítették őket mindenen, és bár isten sem tudja miért, de voltak akkora beteg elméjű, manipulatív emberek, akik kiszemeltek lányokat, és a halálig terrorizálták őket. Nos, én menekültem velük, és megvédetem őket bármitől.
__
A fejem borongós volt, a szívem zakatolt, és nem tudtam pontosan, hogy az alkoholtól, ami égeti a torkomat percenként, vagy a női pofontól, amit az előbb ajándékoztak nekem.
Valószínűleg talán mindkettő közre játszott a dologban.
- Jimmy, tölts még egyet abból a vacakból! - a poharamat azonnal közelebb toltam az üveg irányába. Még több után sóvárkodva.
- Styles, aztán nehogy ismét a bárom padlóján keresd az otthonod! - nevetett, mire számat kisebb grimaszokra húztam. Mintha mással még nem is történt volna ilyen.
- Merő véletlen volt az egész, haver - édesen rámosolyogtam, a következő pedig, amire emlékeztem az az volt, hogy a torkomat dörzsölte az ismerős alkohol íze.
- Merő véletlen? Tizenkét alkalommal? - nevetett, s én is kisebb nevetést tetettem, nem volt humoros kedvem jelenleg. Jimmy látta rajtam, hogy mogorva vagyok, ezért inkább más vendégekkel töltötte az idejét.
A bár pulttal szemben lévő falon az órára néztem, kerestem a hangforrást, hogy még is honnan a bánatból jön ez az idegesítő kattogás. Szinte émelyegtem, bár lehet az az alkohol hibája.
Az elmúlt hetekben minden, szó szerint minden és mindenki idegessé tett. Rendkívül goromba és fáradt voltam. Időre és pihenésre lenne a legnagyobb szükségem.
Minden erőmmel próbáltam a pozitív dolgokra fókuszálni, de végül mindig ugyan úgy végződött; reménytelennek éreztem magam. De úgy isten igazából.
Mert tudtam, hogy minden az én hibám volt.
Kábult fejjel, s zakatolt szívvel nyúltam a zsebembe, amíg előszedtem pár dollárt, amit a pulton hagytam, majd kabátomat magamra kapva hagytam el Jimmy bárját.
Nyugodt szívvel inthettem volna le egy taxit, de ehelyett inkább egyenesen az autómhoz siettem. Részeg lettem volna? Ugyan, dehogy. Korántsem tudnék ilyen ép elmével gondolkodni, ha leittan volna magam.
A Jeepemben ülve, magamban imádkozva róttam az utakat, ugyan is semmi szükségem nem volt egy újabb túlfűtött rendőri találkára, ahol egy nagy adag bírsággal ajándékoznak meg, ismét.
A telefonom csörgött, és egyik kezemmel kerestem a kabátom zsebében, míg a másikkal a járművet vezettem. Kisebb-nagyobb sikerrel, de ez teljesen mindegy.
- Ki a franc keres ilyenkor? - kérdeztem egyáltalán nem szép hangnemben. De igazam volt, nemde? Másra sem vágytam, minthogy haza érjek végre és átaludhassam az egész éjjelt. Az egész életemet.
- Neked is szép éjjelt, Harry! - Paul hangja csendült fel a vonal másik végén. A rohadt életbe, ez a főnököm! - Rendkívül gyorsan beszélnünk kéne... Nálad vagy nálam ejtsük meg?
- Ó, a francba, Paul! Ki szálltam, hát nem érted? - nagyot sóhajtottam, de hallottam, ahogy Paul is lélegzetvétele is intenzívebb lett. - Nem érdekel többé már. Jó lenne, ha te és a többiek végre felfognák! Végeztem!
Percekig eluralkodó csend vett körül mindent, szerintem mindketten épp feldolgoztuk a szavakat, amiket mondtam. Végül Paul volt az első, aki megszólalt.
- Rendben, akkor nálad húsz perc múlva! - majd ezzel bontotta is a vonalat.
__
- Mondtam, hogy végeztem az Őrzőkkel. - amint a lakásom ajtaja előtt álltam, Paul már ott volt. Ha az éjjel folyamán egy kicsit is részeg voltam, mostanra már józanabb sem lehetnék.
Hanyagul a zárba csúsztattam a kulcsokat, majd bementem, Paul pedig csak követett. Ledobtam cipőmet fáradt lábaimról, kezemet fölvezettem göndör fürtjeim közé, de ekkor már igencsak feszült voltam.
- Mi az?
- Nem léphetsz le, Harry!
- Ó, pedig nagyon is azt tervezem.
- Figyelj rám, oké? - addig nem folytatta, míg nem látta, hogy a figyelmem teljesen az övé, ezért bólintottam. - Taknyos kölyök korod óta ismerlek, és tudom, hogy mindenki életében vannak szar időszakok. A tiédben most jött el, de ha nem tudod őket kezelni, mit vársz? Nem nézel szembe a problémáiddal? Ezek utá-
- Hogy pontosítsak; elmenekülök előlük. Nem ugyanaz a kettő - vágtam szavába, és csípős megjegyzéseim alatt komoly szándékok rejtőztek.
Egész egyszerűen Paul elkezdett nevetni, én pedig értetlen, merev arccal bámultam rá.
- Te félsz.. - nevetett továbbra is, amitől hirtelen vágyat éreztem, hogy kirakjam a lakásomból.
- Nem félek! Ugyan mitől félnék?
- Önmagadtól.
- Baromság!
- Akkor bizonyítsd be!
- Rendben, már bizonyítom is... - azzal a lendülettel elkezdtem kifele tolni az ajtón.
- Hé, hé, várj Harry - ekkor megálltam. - Ha olyan tökösnek tartod magad, gyere vissza, és tiéd lesz Dahlia.
- Hogy kicsoda?
- Dahlia Hale, a legmakacsabb nő az egész világon. Ha sikerül megszelídítened, és megmenteni őt, össze szeded magad, ha nem, akkor nem tartalak vissza, elmehetsz.
- És ez miért is jó nekem?
- Bebizonyíthatod saját magadnak, hogy nem az a fajta ember vagy, aki feladja egy kis rossz után.
All the love.
