Dahlia Hale
Még mindig ölelt, de könnyeim már felszáradtak. Harry meleg lehelete csiklandozta a nyakamat, ezért eltoltam magamtól, de ami igazán szétrebbentett minket az a telefonjának a csörgése volt. Elnézést kért és fogadta a hívást. Ekkor pedig úgy éreztem ideje észhez térni, mert már így is túl sokat látott gyenge pillanataimban. Halkan oda szóltam neki, hogy merre talál, ha szüksége lenne rám.
Elindultam az irányba, ahova nemrég Liam elnavigált, avagy a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, de nem ugyan az az ember nézett vissza rám, aki hetekkel ezelőtt voltam. Akkor nagyjából elégedett, mosolygós voltam, talán kicsit fennhordtam az orromat is. Most? Most viszont egy fáradt, gyűrött, és megterhelt valaki kacsintgatott vissza rám. És ez nem töltött el túl jó érzésekkel. Sokszor gondolkodtam azon, ha túlélem ezt a rejtőzködést Harryvel, lehetek még olyan, mint régen? Valahányszor eszembe jut, annyiszor végződik nemmel ez a gondolatmenet.
Beálltam a zuhany alá, s minden egyes percet, amit ott töltöttem élveztem. Frissnek éreztem magam. Csak hagytam, ahogy a forró vízcseppek végig folynak fáradt testemen, és már is jobb hangulatom lett, már amennyire ez lehetséges volt a körülményekhez képest.
_
Egy törülköző volt testemre csavarva, a hajamra pedig még egy. Amint ki akartam nyitni az ajtót, az kinyílt magától, és egy zöld szempár állt velem szemben.
- Bocsi, kopogtam, de nem jött válasz - szabadkozott. Én pedig szorosabban fogtam magamon a törülközőt, mintha csak azzal nagyobb biztonságban tudhatnám magam.
- Ágyban lenne a helyed - mondtam megkerülve őt, ezzel pedig helyet cseréltünk, most én álltam az ajtóban.
- Pisilnem kell - válaszolta, mint aki nem ért engem. Végülis egy egyszerű dolgot közölt csak.
____
A konyhában ültem, és faltam az ételt, amit Liam hozott. Harry valószínűleg aludhatott, hisz amikor felvittem neki a kaját úgy tűnt aludt, és lejönni sem jött le. Mindeközben arra gondoltam, talán mennyivel jobb életem lehetne, ha Firenzéből nem Brooklynba költöztem volna. Aztán jött egy fura gomdolat és akkor újra Harry fedte be az elmémet, a sebzett karja, a csúnya szavai felém. Akkor volt az a pont, amikor tudtam, hogy csak magamat okolhatom mindenért.
A telefonom idegesítően rezgett mellettem, rá se néztem, nem érdekelt ki keres jelenleg. Nem voltam kíváncsi senkire. De amikor már harmadszorra se hagyta abba, a konyhapult végén lapuló telefonért nyúltam.
Egyetlen név állt ott.
Sam.
Az öcsém. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha szédülnék. Sőt, először azt hittem félreolvashattam valamit, de nem. Sam tényleg felhívott.
- Sam? - szóltam a telefonba félénken, már azt is elfelejtettem milyen a hangja.
- Helló Dahlia - ahogy a nevemet mondta, azonnal éles fájdalmat éreztem mellkasom környékén. Már nem volt többé kisfiús hangja.
- Jól vagy? Jézusom, hol a francba vagy? Tudod te mennyire aggódtam érted? Merre voltál? Miért ment-
- Oké, oké, nyugi - szakított félbe. - Jól vagyok, tényleg.
