Dahlia Hale
Brooklyn egykoron a kedvenc helyem volt, az emberek otthona. Ma viszont már nem több, mint a rémület legújabb definíciója. Félelmet keltetett gyerekekben, s felnőttekben egyaránt. Nehéz elmagyarázni a helyzetet, hiszen teljesen más minden, ha valamit elképzelünk, vagy azt át is éljük.
Hiányzik, hogy minden reggel a vakító napfényre, és a friss virágok harmatos illatára keljek. Az, hogy az ember az utca túloldaláról érezhette a péksütemények ízét anélkül, hogy kóstolták volna. A családom.
Ehelyett mostanra már a nap sem úgy világítja be a várost, mint ezelőtt. Többé már nem nyílnak virágok, s az utcán holttestekbe botlanak az emberek. A családom pedig darabokra tört.
Tagadhatatlan a tény, hogy háború van.
A véleményem Harryről nem sokat változott az elmúlt napok alatt. Még mindig csak egy idegesítő kisfiúnak tartom, aki nem tudja mit kezdjen magával. Amikor elmentem hozzá még mindig nem értem mit is gondoltam. Nem éreztem helyesnek, hogy nála aludjak, ezért az éjszaka közepén eljöttem. De így vissza gondolva, bár ne tettem volna...
Aznap éjjel szemtanúja voltam egy gyilkosságnak. Egy rohadtul kegyetlen gyilkosságnak. Michael azóta is faggatott a történtekről, de vagy nem voltam hajlandó beszélni róla, vagy hányingert kaptam saját magamtól, amiért nem tettem azóta sem semmit.
- Ne kínozd már magad! - szólt csendesen Michael a szoba másik végéből. Szerintem mióta elvesztettem az édesanyámat nem voltam ilyen depresszív hangulatban. Azóta megfogadtam, hogy soha többé semmi és senki nem fog megtörni. Ha kell akár az érzelmeimet is kikapcsolom.
- Michael? - néztem rá óvatosan. Amint láttam, hogy teljes figyelmét nekem szenteli, folytattam - Szeretlek, és köszönöm, hogy a legjobb barátom vagy!
- Aw - kezdte. - Én köszönöm, drágám. Ígérd meg, hogy bárhol is leszel mindig vigyázni fogsz magadra, jó? - nyálas puszit hagyott a homlokomon, mivel percekkel ezelőtt mellém jött, és egy nagy öleléssel ajándékozott meg. Tudtam, hogy bármikor, bármiben számíthattam rá. Aranyból volt a szíve.
- Nem tudom, hogy mit kéne tennem, és ez a tehetetlenség megöl - sóhajtottam hatalmasakat. A szívem érző része kezdte feladni a harcot, pedig szinte el sem kezdődött.
- Szerintem Harry tudja a dolgát, vele kellene menned - a kék falat vizsgálta tekintetével, hébe-hóba rám tekintett, de esküszöm az égre, hogy napokkal ezelőtt még fehér volt az az átkozott a fal. - Azt pletykálják a városban, hogy az Őrzők ma éjfélkor indulnak el, gőzöm sincs merre.
- Nem kedvelem Harryt.
- Ez nem arról szól, hogy kit kedvelünk, vagy kit nem. Ez a túlélésről szól.
- Nem tudom, Michael.
- Ha engem kérdezel, ha helyedben lennék hálát adnék az égnek, amiért egyáltalán tudtak az Őrzők a létezésemről és, hogy próbálnak életben tartani - ittam barátom összes szavát, mert bár nem a komolysága miatt volt ennyire szerethető, néha az is tudott lenni. Ó, de mennyire, és mennyire jól tudta tartani bennem a lelket lassan már három esztendeje. Minden, amit mondott teljesen igaz volt. - De nem szeretnélek semmire sem rábeszélni.
- Most jól esne egy forró tea - hátra dőltem az ágyon, kiélvezve a szabadság legapróbb szikráját is.
- Készítek neked, - szólt Michael igazán kedvesen, megindulva a konyha felé. - ha lefekszel velem - felnevettem, és a párna, amin feküdtem az előbb, most éppen az arcába repült.
____
Pontban éjfélkor elindultam Michaeltől a régi kikötő irányába, tudtam, hogy versenyt futok az idővel, de reméltem, hogy Harry nem hagy hátra. Döntöttem, és barátomnak igaza volt, ez nem arról szól, hogy kit szívlelünk, vagy kit nem, ez a túlélésről szól. Én pedig szeretném túlélni ezt a háborút. Az információim alapján az Őrzők fele hajóval, míg a másik fele autóval indul. Halkan imádkoztam, hogy Harry a hajó mellett tegye le a voksát.
Átvágtam a temetőn rohanva, a rövidebb utat használva, hátizsákomból előkaptam a vizes palackomat. Szükségem volt egy kis vízre, a rengeteg futásban már azt sem éreztem, hogy fiú vagy lány lennék e.
Mikor a távolból láttam pár magas fickót,- köztük az egyik Harry volt -, megkönnyebbülve sóhajtoztam, és mosolyogva sétáltam tovább immáron.
- Remélem nem késtem túl sokat, édes - hátulról megérintettem Harry vállát, azonnal megfordult, érzelemmentes arcát szinte már szokásosnak véltem.
- Mi a francot akarsz, kislány? - Ohohoho, álljunk csak meg egy percre. Kislány? Mit képzel ez hány éves vagyok, tizenkettő?
- Veled megyek, kisfiú.
- Nem, nem fogsz, fordulj vissza és kurvára menj haza! - morogta. Ó, de mennyire nem tudta, hogy nekem nem tud parancsolgatni. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen lerázott volna már, de addig nem hagyom őt.
- Nem képzelheted azt, hogy eljössz a házamba menedékért aztán az éjszaka közepén lelépsz! - kiabált. - Egy átkozott szót nem szóltál nekem. Azt hittem napokig, hogy meghaltál! - a kezéért nyúltam, megpróbálva csitítani és lenyugtatni, de azzal a lendülettel el is kapta a karját. Zöld szemei csak úgy szórták rám az utálatát.
- De most itt vagyok, élek, szóval induljunk - mondtam teljesen higgadtan. Megindultam az általam úgy vélt hajó felé, amit az övének képzeltem. De ő még mindig ugyan olyan mereven állt. - Benne vagyok mindenbe, amit mondasz, jól fogok viselkedni.
Láttam arcvonásait meglágyulni. Már nem rosszalkodtak homlokán ideges ráncai, komolyan azt hittem el is gondolkodott azon, amit mondtam, de akkor megtévesztette volna önmagát.
- Szállj le a hajóról.
- Ne már, Harry, nézd nagyon buta voltam, oké? Nem kellett volna csak úgy ott hagynom egy szó nélkül. Sajnálom!
- Nem csak erről van szó, basszus - ingerülten végig szántott a haján a kezével, a düh nyilvánvaló volt kettőnk között, és csak percek kérdése volt mikor robbanok én is.
- Akkor még is mi pokolról? - emeltem meg most már én is a hangerőmet. Most voltam vele a legőszintébb, a legkedvesebb, és arról se feledkezzünk meg, hogy bocsánatot kértem tőle! Erre hogy merészel így kezelni engem?
- Nem csak te műveltél hülyeséget aznap éjjel...
Szinte hallottam az államat roppani, volt egy sejtésem, hogy mégis mekkora ostobaságot is követhetett el.
- Mit csináltál Harry?
- Leadtalak. Nem vagyok többé az Őrződ.
- Hogy mit csináltál? - állam a hajó padlóját nyaldosta, próbáltam összeszedni magam és normális, emberi reakciót mutassak felé. De képtelen voltam rá.
Közelebb léptem hozzá, percekig a szemeibe bámultam megvetetten, végül egy szó nélkül leszálltam a hajóról. Indultam, de utánam nyúlt.
- Várj, Dahlia
- Ne nyúlj hozzám - félrelöktem egész testét, majd még egyszer utoljára rá néztem. - Jól nézd meg ezt az arcot, - mutattam végig orcámon, ami remegett a méregtől - mert most látod utoljára.
