2 héttel később
_____
Dahlia Hale
Nem hallottam Harryről, - arról a mocskos patkányról, akinek volt képe itt hagyni - azóta, amióta az utolsó szavaimat intéztem felé azon az éjszakán. Remélem akárhol is van jelenleg, gyötri a bűntudat, igazán megérdemli. Megérdemli, hogy elüsse egy autó egymás után kétszer.
- Harryvel kellett volna menned! - apám már-már idegesítő hangja töltötte be a teret. Egy csésze kávét raktam le elé, és mellé ültem.
- Ne beszéljünk erről többet, jó? - fejemet ingattam jobbra-balra. A héten már ez a negyedik, hogy Harryről akart velem beszélni. Úgy látszik apa tévedett a megbízhatóságával kapcsolatban. Egyáltalán nem volt az, sőt.
- Beszélni fogok vele, biztos jó okkal tette, amit tett - folyamatosan védte, de azt soha sem értettem, hogy miért? Semmi oka nem volt rá. Én vagyok a lánya! Azt se akartam, hogy beszéljen vele, mert nem érdekel semmi fajta információ róla.
- Akkor most mondom el utoljára, nem érdekel az a fiú! Szállj le a témáról.
- Hát.. Ami azt illeti...
- Ne nézz így rám! Mit műveltél?
- Tudtam, hogy te nem akarnád, - kezdte. És úgy éreztem ez a beszélgetés nem fog nekem kedvezni. Utálom, ha a hátam mögött intézkednek helyettem. Gyenge érzést kelt ez bennem, én viszont nem vagyok gyenge! - ezért beszéltem Harryvel. Vissza jön érted.
És valamiért sejtettem, hogy ezt fogja kinyögni, ugyan is a bűnbánó szemei elárulták őt. Legszívesebben lefejeltem volna mindkettőjüket, de azt hiszem leginkább magamat, amiért ilyen emberekkel vagyok körülvéve és nem teszek ellene semmit. Válaszolhattam volna, kiabálhattam is volna, de nem tettem. Nem láttam túl sok értelmét. Ehelyett csak hitetlenkedve ráztam a fejem, míg szürcsöltem egyet a kávémból.
_____
Gondolnád, hogy egy kis sütemény mennyire kedély javító lehet? Mert én nem gondoltam volna. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez túl közhelyes mondás. Úgy látszik mégsem. Ez a kis apróság felhalmozta bennem a boldogság hormonjaimat. Amik valljuk be, a hetekben jó mélyre elrejtőztek előlem.
Nem igazán szeretem a lábaimat és a cipőimet elkoptatni ilyen kis dolgok miatt, de néha kivételt kell tenni, azt hiszem.
Az út, amin haladtam szokatlanul rövid és nyugodtnak tűnt. Talán pont ezért is volt ilyen fura, s egyben idegesítően hátborzongató. Gondoltam, megszaporázom a lépteimet, mielőtt valami rossz sülne ki abból, hogy erre kószálok. A horror filmekben mindig az ilyen helyzetek a haláliak. Nem akartam egy lenni a filmek közül.
Már lelkileg felkészültem, hogy mire megfordulok, valami ismeretlen idegen lesz, aki éppen rám vadászik. Óvatosan a táskámhoz nyúltam, egy kis bicskáért - mivel nem árt az elővigyázatosság, amúgy nem használom - és kész voltam szembe szállni akárkivel.
Éreztem, hogy valaki a nyakamba liheg, emeltem is már a kezemet, hogy megüssem, illetve a számat ordításra nyitottam, de háttal voltam és ujjak fonódtak az ajkaim köré.
- Pofa be - súgta nekem. Ebből az apró dologból rájöttem, hogy kinek az ujjai tartják a számat. Az ujjak gazdája Harry Styles volt. Nagyon dühös és valamiért szomorú lettem, tehát azonnal elkezdtem fészkelődni karjai között. Mihamarabb eltűnni a világ felszínéről. Főleg előle.
Hirtelen indulatból vezérelve - és mert fájt a szorítása az ajkaimon - beleharaptam a tenyerébe. Azonnal ellökött, és fájdalmasan feljajdult.
- Mi a franc bajod van? - Harry a földre rogyott pontosan mellém. Ennek következtében rögtön fel is pattantam, mintha áramütés ért volna.
- Bocsi, nem hiszem, hogy másképp elengedtél volna - utaltam a harapásra, amivel az imént ajándékoztam meg a bal kezét. Méltóságteljesen felállt, leporolta magát, majd felém fordult.
- Nem hiszem, hogy ezért haraptál meg, hogy ezért akartál fájdalmat okozni nekem. - És teljesen igaza volt. Ezt a múltkori miatt kapta leginkább.
- Honnan ismered az apámat?
- Majd elmesélem. De nem itt és nem most. Mennünk kell.
- Inkább meghalok, mint hogy veled menjek bárhova. Nem, a történtek után.
- Kérlek, sietnünk kell.
- Mi van azzal, hogy leadtál? - néztem rá számon kérően.
- Gyere velem és azt is elmondom!
- Annyira azért nem érdekel - nevettem fel szárazon. Ebben a szent minutumban pedig lövések közeledtek felénk. Harry arca kétségbeesett lett, a testem pedig automatikusan közelebb ment hozzá. Biztonságot keresve. Harry még mindig ugyan ott állt, engedélyt kérve tőlem, hogy menjünk már. Bólintottam, majd rögtön rohanni kezdett velem.
Kezdtem kifulladni már, amit elég nőiesen közöltem is Harryvel. Nehezen ugyan, de megállt nem sokkal később. Egy nagyon szűk helyen ragadtunk, egymással szemben. Soha nem voltam ilyen közel hozzá. Tényleg gyönyörű, magával ragadó zöld szemei voltak. Tanulmányoztam egész arcát, ahogy ő is tette az enyémmel. Amikor nem a szemeimbe bámult, akkor az ajkaimra pillantott, majd a folyamatot újra és újra kezdte. Bár nem panaszkodhatok, én szó szerint ugyan ezt tettem. És mivel nappal volt, a nap megvilágította minden kisebb apró hibát az arcán.
______
Miután sikeresen elmenekültünk a hajón kötöttem ki, amiről múlt alkalommal lekéstem a saját megmentésemről.
- Szóval, mi is van azzal, hogy nem vagy többé az Őrzőm? - emlékeztettem a témára, amit órákkal ezelőtt elterelt.
Egy kabinban voltunk jelenleg, viszont a hajón többen voltak. Szerencsére.
- Leadtalak, igen. De Paul mindig is tudta, hogy csak hirtelen haragú vagyok, és a dolgok kilencven százalékát nem komolyan gondolom.
- Tehát?
- Tehát úgy tűnik nem tette meg, amit kértem, hisz itt vagy.
- Ó.
- Sajnálom - a földön, a falnak támaszkodva ült, s azon gondolkoztam, hogy miért is vagyok ilyen ellenséges vele.
- Hová megyünk?
- Messze innen. Jelenlegi cél, kijutni Brooklynból. Aztán pedig talán Olaszországot célozzuk meg, azt hiszem.
- Az az otthonom.
