Közös barátunk -Szalai Ádám fanfiction- |Befejezett|

Prológus

*Németh Anna*

Gondolkoztatok már azon, hogy milyen egy világhírű focista testvérének lenni? Hogy milyen lehet, ha az ő barátai szintúgy híres focisták? Ha elmentek a városba sétálni, nincs olyan, hogy ne támadjanak le titeket? Esetleg ha együtt jelentek meg, egyből elkezdenek kombinálni, hogy együtt vagytok? Vagy azon, hogy nincs magánéleted? A folytonos költözés? Már nem hangzik olyan jól, igaz? Már pedig ez az igazság. Hiába hiszem magam nagylánynak, a magam 18 életévével, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok képes elszakadni a testvéremtől, hiszen ő nevelt fel!

-Anna, nem láttad a sportszáramat?- kiabál ki a szobából Krisztián, megszakítva a gondolatmenetemet.

-Fürdőszobai radiátor!- kiabálok vissza. Nos, igen, mi így kommunikálunk. Jobb esetben, és kultúrált formában...

-Jössz velem edzésre?- kérdezi, már az ajtóban állva, teljes menetfelszerelésben.

-Inkább most kihagyom- utasítom vissza az ajánlaztát, mire egy gyors kösönés után kilép (pontosabban kifut) az ajtón. Szokás szerint késében van... Nem is az én testvérem lenne. 

Úgy gondoltam hasznossá teszem magam, és kitakarítom a lakást. Ráfér már.

A folyamatos ingázás miatt Magyarország és Katar között sosem jártam rendesen iskolába, ebből kifolyólag nem is igazán lettek barátaim. De 12 éves korom óta, anyuék halála óta ezt az életet élem, lassan kezdem megszokni. A bátyám lett a törvényes gyámom, ennek köszönhetően mindig ott voltam, ahol ő. Ahol éppen játszott, oda költöztünk, ha a válogatottal volt szereplése, visszautaztunk Magyarországra. És ez így megy azóta a fájdalmas nap óta. Azóta, mióta a szüleink autóbalesetben elhunytak. Azóta nem tudom elfelejteni azt a napot, amikor kiengedtek a kórházból, és anyáék nem voltak ott. Már rég a föld alá kerültek. És még csak ott sem lehettem, hogy elbúcsúzhassak.

És az egész az én hibám volt. Ha időben figyelmeztetem őket, hogy mögöttünk száguld egy kocsi, akkor talán még most is itt lennének velünk. Ha nem fagyok le, hanem gyorsan kapcsolok, még megúszhatjuk a balesetet. De én lefagytam, meg se tudtam szólalni, végül mégis én éltem túl, és nem ők. Azóta azt kívánom, hogy bárcsak én maradtam volna ott a kórházi ágyon, helyettük. 

Visszaemlékezve a 6 évvel történt eseményekre könny gyűlt a szemembe. De nem hagyhatom, hogy megint elgyengüljek. Egyszer úgy is túl kell tennem magam rajta... És ennek itt az ideje. 

Erőtt vettem magamon, és neki láttam a házimunkának, amit nekem kell egyedül végeznem a házban tekintve, hogy én vagyok itt az egyetlen nő.

-Anna! Megjöttem!- hallom a bátyám hangját, amint belép a házba.

-Konyha!- kiabálom vissza a tartózkodásom helyét tudván, hogy úgy is az az első dolga, hogy megkeressen.

-Helló!- köszönök neki, de nem nézek rá, mert éppen a sütő aljából szedem ki az odaragadt ételmaradékokat. 

-Helló!- köszönt, de nem egyedül volt. Ahogy meghallottam a másik mély, férfias hangot, egyből megnéztem magamnak a tulajdonosát, hogy kinek is sikerült bepucsítanom.

Bevallom, tetszett a látvány. Magas, olyan 195 cm körülire tippelném. Kék szeme már az első percben elvarázsolt. Haja tökéletesen belőve, még egy edzés után is. Az arcán lévő borosta még férfiasabbá tette megjelenését. 

-Anna, ő itt Szalai Ádám- mutatja be az óriás haverját a bátyám.

És az volt az első találozásunk. De már valahogy akkor éreztem, hogy nem az utolsó...

Sziasztok! :)
Megint megszállt az ihlet :D

És nem, nem tudok leállni a magyar válogatott fanfictionokkal, túlságosan szeretem őket <3

Lehet, hogy a közeljövőben még jelentkezem egy sztorival, mert akadt még egy hasznosítható ötletem... És ezt ki kell használni :D

Remélem ez a sztori is elnyeri majd a tetszéseteket <3

Várom a visszajelzéseteket <3

xoxo Dóri                          2017.06.08.