Közös barátunk -Szalai Ádám fanfiction- |Befejezett|

2. rész

*Németh Anna*

-Jól aludtál, hugi?- kérdezi Némó, mikor lesétálok az emeletről. Ő már ott ül a kanapén egy szál boxerben, egy csésze kávéval a kezében.

-Jól, de nem félsz, hogy megvakulok?- takarom el a szemem.

-A csodás testem látványától megvakulni?- nem láttam, de el tudom képzelni az önelégül vigyorát.

-Egoista- forgatom a szemem, bár tudom, hogy ezt nem láthatja, hiszen én már bent áltam a konyhában.

-Nem volt hideg az ágy?- kérdezi, mikor leülök mellé.

-Köszönöm kérdésed, pont kellemes hőmérsékletű volt, nem kell bekapcsolnod a fűtést- erre a válaszra csak elröhögte magát, és bekapcsolta a tévét. Éppen egy focimeccs ment. Micsoda meglepetés.

A legtöbb lánytestvér csak elveszi a testvérétől a távirányítót, vagy nyomkodja a telefonját, a lényeg, hogy semmiképpen sem a meccset nézi. Na, ez nálunk nem így volt.

-Passzolj már te balfasz!- kiabálok a tévével. Hát na, így nőttem fel.

-Azt hogy a faszba hagytad ki? Az Unikornis Óvodában tanultál focizni?- kiabál a bátyám is. A félidőnél kiszaladtam a konyhába, és csináltam popcornt. Háát... nem arra használtuk amire kellett.

-Fussál már, te nyomorék!- dob Némó egy marék popcornt a képernyőhöz. Meghitt, családi meccsnézés...

Konkrétan a földön kétszer annyi popcorn volt, mint a gyomrunkban a meccs végére, úgyhogy gyorsan a bátyám kezébe nyomtam egy seprűt, hogy takarítsa fel. Tegnap én takarítottam, most ő jön. 

Egy tanács: Soha ne bízzatok férfire női munkát! A takarítása után még az emeleten lévő szobámból is popcorn darabok kerültek elő. Hogy azt hogy csinálta, nem tudom, de különös érzéke van hozzá.

-Elmentem!- kiált fel hozzám. Szokásosan edzése van, és nekem továbbra sincs kedvem menni. Így, hogy ott van Szalai is, különösen nincs. 

Lehet, hogy előítéletes vagyok vele kapcsolatban, de nekem akkor sem szimpatikus. Nem sokat beszéltem vele, és lehet, hogy nem kéne már most eltélnem, de valamiért engem nem győzőtt meg. Hiába nem próbált nyomulni, próbált minél kedvesebb lenni, én akko ris elutasító voltam, és ezzel tisztában vagyok, de nem akarom magamhoz közel engedni. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.

Mit csinál egy unatkozó tinilány? Természetesen a közösségi oldalakon tölti el az idejét! És én mi mást csinálnék? 

Bekapcsolva a telefonom egyből elémugrott a tegnap esti beszélgetőpartnerem rengeteg üzenete, miszerint írjak vissza. Hogyne, azonnal... Majd ha hülye leszek. Figyelmen kívül hagyva az üzeneteit görgettem tovább, mintha mi se történt volna.

Természetesen ő továbbra se hagyta abba a zaklatásom, percenként bombázott üzenetekkel. 

,,Na jó. Mit akarsz tőlem?" - írom neki, mikor már elegem van a telefonom vibrátor-üzemmódjából.

,,Azt, hogy nyisd ki az ajtót ;)" - áll az üzenetben. Hogy mi? Honnan tudja, hogy hol lakok? Vajon jó ötlet kinyitni, vagy csak hagyjam, hogy hadd maradjon kint, akármi is van ott? 

Végül a kíváncsiságom győzött a józan eszemmel szemben. Nem lesz ennek jó vége.

Remegő lábakkal indultam el le a lépcsőn, mert nem tudtam mi, vagy éppen ki vár rám lent. És a legfontosabb: honnan tudja, hogy hol kell keresnie?

Az ajtó felé közeledve egyre szaporábban vert a szívem, és a homlokomon is megjelentek az első izzadtságcseppek, mintha csak egy vékony párkányon kéne egyensúlyoznom, 10 emelet magasban. 

Remegő kezeimet a kilincsre helyezem, és lassan nyomom le. A kint álló személyen a szokásos, csibészes mosoly terült el az arcán, és a megszokott lazaságával dőlt neki a falnak. Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy ő állt kint, és nem valaki más, vagy visítva vágjam rá az ajtót, egy biztos: hatalmas meglepetést okozott látogatásával...

Sziasztok! :)

Meg is hoztam az új részt! :) Hát, nem lesz a kdvencem, de jobb, mint a semmi :/

A rész remélem, hogy a ti tetszéseteket elnyerte, ha így volt, ha nem, jelezzétek valahogy! <3

xoxo Dóri                                   2017.06.11.