Bíborfény | ✓

|| 45. Fejezet ||

A lány

..............................

Miközben a suli felé tartottunk Nolan elfehéredett ujjakkal szorította a fából készült, széles kormányt. Ajkait rágcsálta.

Rettegtem attól, hogy talán megint azzal fog vádolni, hogy hazudtam neki, de most az egyetlen reakció, amit kicsaltam belőle az egy elhűlt nyögés volt. Azóta nem szólt hozzám, de a sebességből és a kocsi halk sikításából vélve nem lehetett elég jó kedve, amit meg is értettem.

Amint leparkolt a suli előtt, magyarázatot sem adva azonnal kipattant a kocsiból, még az ajtókat sem zárta be. Fel sem kapva magára a zakóját, ami még mindig a hátsóülésen hevert emlékeztetve az alig pár perce történt eseményekre. Mérges voltam rá, hisz bevallotta, hogy Julie Adams – az ártatlan, boci szemű ribanc – vágyakat ébresztett benne. Bízni akartam benne, de látva eltökélt lépteit, amivel egyre csak közelebb kerültünk a kémia laborhoz és az alatta húzódó pincéhez, szívem egyre lassabban vert. Fájdalmas volt nézni, hogy jobban aggódott egy ismeretlen lány lelkiismerete miatt, mint miattam.

Hirtelen már nem akartam utána futni, szívem összefacsarodott. Én pedig tehetetlenül összerogytam. Úgy éreztem, hogy minden kicsúszik a lábam alól, hallottam, hogy egy lány felsikít, majd Nolan elhaló sóhaját. Még láttam rémült tekintetét, ami az enyémeket kutatja, de a következő emlékem egy vérfagyasztó sikoly volt valahonnan a pince felől, és előttem elsötétedett minden.

Pár percig feküdhettem eszméletlenül, mert amint kitártam a pilláimat egy hatalmas káosz kellős közepébe csöppentem. Szédültem, hányingerem volt és a fehér csempén csak most szúrtam ki a vörös cseppeket. Túlságosan ismerős volt már ez a keserű szag. Vér.

Ijedten felültem, hátam a szekrénynek dőlt, miközben szemeimmel valaki ismerőst kerestem, néhány ember a csempén kuporgott, sápadtan és zokogva, míg Nolan. Az én Nolanem tehetetlenül guggolt a káosz közepén és egy lány holttestét bámulta. Közvetlenül mellette Norton Daria vállát simogatta, míg Viktor idegesen próbálta elűzni a riadt embereket. Észre se vettek engem, sokan a kezeimre tapostak. Fel sem fogtam, hogy mit jelent a meztelenre vetkőztetett test, a mellkasba vájt szavak és a megégetett hajtövek jelképe.

Amint feltérképeztem a megcsonkított testet, azonnal felfogtam.

Valakit megöltek.

Megint.

A teste hófehér volt, világos barna szemei minden akadályt kikerülve pont rám szegeződtek, nem is kellett tovább gondolkodnom, hogy ki lehetett az áldozat.

Julie volt az.

Gyomrom görcsbe rándult és ijedten felsikítottam. Akárhányszor láttam egy holttestet még mindig ugyanúgy összezsugorította a testemet. Ugyanúgy megcsonkított engem is a félelem.

Nolan azonnal felém pillantott és mély levegőt véve elém lépkedett, arca annyira nyugodt volt. Mintha már teljesen megszokta volna azt, hogy ennyi gyilkosság történik körülöttünk.

- Nolan?

- Megölték – ha arca nem tükrözte az érzéseit a hangja igen. Megtört volt, már-már úgy hangzott, mintha itt elsírná magát. Gondolkodás nélkül húztam le magamhoz és engedtem, hogy karjaival olyan erősen szorítson magához, mint még soha. Vállai reszkettek. – Nem maradhat ez így tovább! Abby téged is meg akar ölni – susogta. Én is tudtam ezt, de az ő szájából hallva még ijesztőbbnek hatott. – Meg kell találnunk a gyilkost, nem húzhatjuk tovább!