Bíborfény | ✓

|| 27. Fejezet ||

A lány

...........................................

- Nem akarsz velem jönni? – szólalt meg a fiú, mikor végre leparkolt a házunk előtt. A lepukkadt gyárra vezettem a tekintetemet és halkan felsóhajtottam.

- Tényleg nem, ez egy családi ünnep – köszörültem meg a torkomat és már a kilincsre simítottam az ujjaimat.

- Családi? Talán nálatok, ez nálunk nem egészen így néz ki – zsörtölődött, éreztem a pillantását a hátamon. – Biztos?

- Mond, hogy azt akarod, hogy veled menjek és kész! – förmedtem rá kitárva az ajtókat.

Zabosan dobbantottam egyet és a fiú szürke szemeibe bámultam. Már hogyne lettem volna mérges azok után, hogy letagadta az előző este elejtett szavait? Láttam a szemében, éreztem a szavain a hazugság súlyát, de Nolan szemrebbenés nélkül ontotta magából. Nem azért haragudtam rá, mert nem vallotta be, hogy tegnap este egy bizonyos szót mormolt el nekem, hanem azért mert a hazudás jól ment neki. Meg sem rezdült egyetlen arcizma, úgy ömlött belőle, mint a vízfolyás. Már pedig ha valakinek ennyire jól ment valami, azt gyakorolnia kellett valamikor. Képzelem mennyiszer áztatott maró hazugságba.

Felnéztem az égre, már el akartam szakadni a Mustangtól és a benne ülő fiútól. Egyszerűen haza akartam menni, ami ezúttal a kollégiumot takarta. Vagy talán a múltba repülni? Már fogalmam sem volt arról, hogy igazából mit is szeretnék. Csupa kérdés, de sehol sem volt a megfelelő válasz. A kielégítő válasz. Túl sokszor került elő a nem tudom szó, elegem volt belőle, a tudatlanságból!

Felmordultam, mikor a fiú megragadta a csuklómat, ujjainak szorítása gyengéd volt, az érintése mégis haragra lobbantott.

- Baj van?

- Már elmondtam, hogy igen – sóhajtottam és a fejemre húztam a sapkámat. Kitűrtem egy tincset a szemeimből és megfordultam. – Figyelj, nem lehetek elég hálás azért, hogy ide jöttél, csakis miattam, de azt hiszem most egy kis magányra van szükségem.

Nolan arca megrándult.

- Szóval idehívsz, majd egyszerűen lepattintasz magadról, mint egy láthatatlan porszemcsét, ami a ruhádra ragadt?

- Azért ez túlzás – mormogtam halkan.

- Túlzás, miért is lenne túlzás? Azt mondtad szükséged van rám, arra nem is gondolsz, hogy nekem is szükségem van rád?

- Mit mondtál múlt éjjel? – suttogtam alig hallhatóan. Nolan gúnyosan felnevetett.

- Téged csakis ez foglalkoztat? Mit tudom mit fecsegtem össze, baszki részeg voltam, Abby!

- Hazudsz! – kiáltottam rá mérgesen.

Egy elosonó kutya behúzott farkakkal iszkolt el mellőlünk. Elnéztem az egyik utca felé, ahol felszabaduló munkások léptek ki egy gyár füstös falai mögül. Hangosan nevettek és önfeledten széledtek szét, volt aki kocsiba ülve indult a családjához, de akadtak olyanok is, akik egy kocsmába ülve tengették el a maradék idejüket.

Lenéztem az ujjaimra, amik a hidegtől teljesen belilultak, a kabátomba csúsztattam őket és már indulni is készültem, de Nolan megint megakadályozott benne.

- Miért fontos ez? – suttogta halkan, meg akart győzni valamiről. Már megint manipulálni akart. Dühösen megfordultam és a hitetlenül felkacagtam.