Kèt külön világ

Vissza a régi énhez

-Helló Yamato! -Köszönt rám Asuka miközben lassan ült le a mellettem lévő padba. Nyitva volt az ablak ami miatt egy kicsit hideg volt a teremben. Nem bántam, mert szeretem az eső utáni friss levegőt. Ezen a szellős napot elhatároztam, hogy mától újra a régi, mindenki által ijesztő Yamato Shimura leszek.
-Hova mész? Nemsokára csengetnek. - mondta Asuka, miután  felálltam a székemből.
-Nem tartozom beszámolóval arról, hogy hova megyek. -Válaszoltam mélyen a szemébe nézve. Először meglepődött majd felfújva arcát, durcis képet vágott.
-Megint kihagyod az órákat?
-Talán.
-Kyo nem fogja bánni?
-Nem érdekel. Kyo csak egy idegesítő tényező mint minden másik ember. - mondtam, majd ott hagytam és kisétáltam a teremből egyenesen a tetőre. Rég voltam már itt. A levegő még mindig elképesztően tökéletes volt, bár egy kicsit hideg így egy sálat kötöttem a nyakamba. Leültem a régi törzshelyemre és vártam a nap végét ahogyan azt korábban is tettem. Valami hiányzott, de minden erőmmel azon voltam, hogy elhesegessem ezeket az érzéseket. Bedugtam a fülembe fekete fülhallgatóm és közepesen hangosan kezdtem el hallgatni a kedvenc zenéim. Nem volt sok, de azokat mind imádtam. Mintha rólam írták volna. A napot zenehallgatással és felhő nézéssel töltöttem el. Lassan elaludtam. Ez de hiányzott már. Nincs is jobb annál, ha egyedül a szabadban pihensz, minden problémát félretéve. Igazán megnyugtató. Viszont ez csak a gyengéknek megoldás. Amit most teszek csak menekülés a változás elől. Tényleg az a helyes amit most teszek? Mit akarok igazából? Nem tudom a választ, de ha ismét a régi én leszek talán tisztábban fogom látni a dolgokat. A nap lassan készült visszavonulni. Helyébe a hold akart befurakodni ahogyan az már szokásos amikor napszak váltás van. Nem volt késő, de télen hamarabb sötétedik, így gondoltam ideje lenne hazamenni. Megfogtam táskám és elindultam lefelé. A termem mellett elsétálva megláttam, hogy valaki még mindig ott van. Szokatlan ruha volt rajta, de Hanamoto helyén ülve, a harmadik sor ötödik padjában valamit nagyon szorgosan írt egy levélre. Tovább mentem a kijárat felé. Mielőtt elhagytam az iskola épületét átvettem a cipőm. Megláttam Asukát is az ő szekrényénél. Gondoltam gyorsan lelépek mielőtt észrevenne, de az szintén menekülés lett volna. Ugyan abban az átlagosan megszokott tempóban vettem át a cipőm és haladtam az ajtó felé. Mikor megfogtam a kilincset, valaki a ruhám szélét fogta meg. Asuka volt. Mostanában valahogy lágyabban viselkedik mint ahogyan eddig tette. Hogy is kéne szépen mondani? Lányosabb lett. Ha külsőre nem is, belsőre igen. Talán köze van ennek a sikátorban történtekhez?
-Mit akarsz? -kérdeztem tőle kissé nyersen. Valahogy nem sikerült durván megszólalnom. Nem azért mert nem akartam. Egyszerűen csak nem sikerült.
-Gyere vissza órára! -Mondta először hallkan, hogy még olyan közelről sem hallottam, majd egyre hangosabban ismételte.
-Jobb lenne ha feladnád és békén hagynál! -mondtam. - Nem érdekelnek a fajtádban lévő embernek nevezett, félresikeredett lények.
-Tudom. Még mindig nem fogadtad el az embereket. - állapította meg. - Vagy mégis? Talán azt nem tudod elfogadni, hogy már nem vagy a régi. A változás nem minden esetben rossz ám.
-Ne mondd ezt nekem! - förmedtem rá. Még én is megijedtem volna magamtól, de ő meg sem rezzent.
-Nem kell mindenkit elfogadnod, de akik igazán a barátaid akarnak lenni, ne taszítsd el magadtól.
-Ne mondd meg mit tegyek!
-Bocsánat, de most rajtam a sor, hogy segítsek. A magány nem jó. Kivételes esetekben igen, de általánosságban nem. Én ezt nagyon jól tudom. Hadd segítsek, ahogy te tetted.
-Sosem segítettem!
-Tudatosan nem, de egyébként nagyon sokat tettél. -mondta ezzel megnehezítve a dolgom. Ha ennyi hülyeséget hord össze nekem, nehéz lessz visszatérni a régi énhez.
-Tudod, hogy hülyeség amiről beszélsz?
-Ha ezzel észhez tudlak téríteni akkor felőlem a világ leghülyébb dolgait kimondom.
-Miért mész el ilyen messzire, hogy segíts valakin, aki utálja az egész emberiséget.
-Mert én... Én tudom, hogy nem így van. Van akiket nem utálsz. Mint például Kyo-t. Te csak félsz, hogy már nem vagy olyan mint régen.
-Nem félek.
-Akkor mutasd meg, hogy nem félsz a változástól és gyere vissza órára!
-Nem tehetem!
-Miért?
-Nem lehet. Én ezt az utat választottam és végig fogok menni rajta.
-Tegyél kitérőt.
-És ha nincs?
-Keress egyet! Az én kedvemért. Hanamoto kedvéért. És ami a legfontosabb, Kyo-ért. - Elengedte az addig szorongatott ruhadarabom majd hagyott elmenni. Kicsit összekuszálódott a fejemben minden.