Perzselő nyár ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

harmadik rész

HARMADIK RÉSZ

„ Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg."

Radnóti Miklós: Dicséret

🍊
Két kék szempár
p e r z s e l ő  n y á r

A napok gyorsan követték egymást. A vöröses fényű naplementéket aranyló napkelték követték, a zöld pázsit egyre csak az ég felé nyújtózott, remélve, hogy egy nap majd elérheti azt, a kövér bárányfelhők szapora iramban úsztak az égen nap mint nap. Gyöngyvér hamar azon kapta magát, hogy lassan két hete él Keszthelyen az új családjával. Már amennyire családnak lehetett nevezni egy csapat embert, akik kényszeredetten próbálták megszokni egymás jelenlétét egy bazinagy villában. A napok múlása viszont a bátorságát is meghozta. Egyre több időt töltött kint a friss levegőn, amikor csak tehette a madaraktól hangos kertben bóklászott, a hullámzó Balatonban pancsolt, a hűvös medence vízén úszkált, Radnótit olvasva, nagy kék matracába fészkelve magát. Bár a városba még nem merészkedett ki, de a villában is jól megtalálta a helyét. Endre jelenléte kezdett lassan megszokottá válni számára, anyja és a férfi apró csókjai sem botránkoztatták meg annyira, mint az első nap.

Az egyetlen ügy, amiben semmi változás nem történt, az Tamás és a viselkedése volt. Gyöngyvér már meg sem próbált kedves lenni vele, maró vitáik szinte már mindennapiakká váltak, veszekedéseiktől órákig zengtek a hatalmas szobák, túlharsogva a hely nyugtató légkörét. Ilyenkor Endre és Szilvia aggodalmasan néztek össze, mégsem tettek semmit. Idő kell nekik, mondta egy este Endre, mikor a két fiatal megint összekapott valami apróságon. A család fogalma egyre távolabb sodródott tőlük.

— A rohadt életbe már, Gyöngyvér! — a délelőtti idilbe Tamás harsogása rontott bele. — Miért nem fogod fel, hogy kell a szobád?

A szombati nap csodálatosan indult, Gyöngyvér előző este időben lefeküdt aludni, így reggel tíz órakor a madarak édes csicsergésére kelve, tökéletesen kipihentnek érezte magát. Evett egy finom rántottát, és ivott egy édesen illatozó jázminteát, a nap hétágra sütött odakint, egy pihentető szombat álomképét vetítve maga elé. Ám felhőtlen boldogsága a reggel szépsége miatt, egészen addig tartott, míg Tamás darabokra nem zúzta azzal, hogy bejelentette, az egyik barátja ma átjön hozzá, és nála alszik. Ehhez pedig szükség lesz a lány szobájára. Miután a fiú ezt nem túl kedvesen közölte, a lány jókedve kipukkadt, akárcsak egy szappanbuborék.

— És én mégis hol a fenében aludjak, seggfejkém? — emelte meg a lány hangját, miközben kezeivel feldúltan gesztikulált.

— Nem érdekel hol alszol — válaszolta a fiú legalább olyan hangosan, ha nem hangosabban. — Mielőtt idejöttél a szobában ő volt, úgyhogy egy napra tudod nélkülözni.

— És addig, amíg a te drágalátos Vincéd az én szobámban alszik, addig velem mi lesz nagyokos? — kiáltotta a lány, apró ujjait ökölbe szorította.

— Mit tudom én — vont vállat Tamás nem törődve. — Alszol kint a kanapén, a földön, vagy majd a drágalátos kék matracodon, mostanában úgyis mindig hozzá van ragadva a lapos seggedhez.

— Dögölj meg! — köpte a lány gyűlölködve. — Nem megyek sehova. Majd az a Vince keres magának egy másik helyet, nem haltok bele abba sem, ha egy ágyban kell aludnotok.

— Nem vagyok meleg, hogy egy szimpla ágyban egy másik fiúval együtt nyomorogjak! — dörrent rá a fiú.

— Én meg nem vagyok csöves, hogy a földön aludjak! — vágta hozzá Gyöngyvér, ezzel lezártnak ítélve a beszélgetést. Tamás ajkairól pár szitokszó bukott ki, miközben a mostoha húga lecsörtetett a lépcsőn.