Perzselő nyár ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

tizennegyedik rész

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.„

Radnóti Miklós: Tétova óda

🍊
Tihany titkai
p e r z s e l ő   n y á r

Gyöngyvér hófehér szobájában Tamás ácsorgott, a kora reggeli napfény megvilágította arcát, arany fénnyel bevonva erős vonásait. Nem volt semmi különös ebben, mióta a viszonyuk valamiképpen rendeződött, a fiú sokat járt húgánál. Olykor a lány is átment bátyjához, hogy valamiféle ostoba videojátékot játszanak, vagy segítsen neki megoldani egy matematikai feladatot, ugyanis a lány igyekezett a nyári szünet alatt is szinten tartani a tudását. Más tészta volt az, hogy a forró napsütés, a Balaton hűvös vize, meg egyéb teendői igazán lefoglalták, és nem volt elég ideje gyakorolni, de azért ő kitartóan próbálkozott, legalábbis ezt a látszatot keltette, mikor tankönyvekkel a kezében olykor-olykor egy hűvösebb délutánon átcsörtetett Tamáshoz, megoldásokat követelve a nehezebb feladatokra, melyekben elakadt.

Szó mi szó, Tamás már közel sem volt olyan különös látvány a lány szobájában állva. Inkább az arcán ülő kifejezés tetszett igazán különösnek. Olybá tűnt, valami fontosról akart említést tenni, de még maga sem tudtam hogyan kezdje el, hiszen mégiscsak egy kamasz-fiú, akármennyire is mutatott felnőttes ábrázatot a maga tizenkilenc évével, nem volt több egy gyermeknél. Egy gyermeknél, aki igyekezett eleget tenni kötelességeinek, és egyben jó báty és barát is lenni.

— Mit szeretnél? — kérdezte a lány, hiszen már percek óta csak bámulták egymást. A lány az ágyán ült, a fiú pedig rövid tétovázás után leült mellé. Végig simított a paplanon. Ujjai a finom anyagot babrálták.

— Szeretnék veled beszélni valamiről — kezdte, érezte, hogy fülei szépen lassan pirosodni, égni kezdenek. Élete legkínosabb beszélgetését igyekezett minél magabiztosabban elkezdeni. Eddig kudarcot vallott, hiszen még el sem kezdte. — Rólad és róla.

— Hé! — csitította azonnal a lány, ujjait cseresznye színű ajkai elé emelve, nem sűrűn beszéltek még ők sem a Vincével kötött románcáról. — Halkabban.

— Ugyan? — horkantott fel a fiú, ajkaira szánakozó mosoly ült. — Ne légy naiv, azt hiszed nem sejtik, hogy valami nagyon nincs rendben? Vince sosem időzött nálunk ennyit, hiába vagyunk legjobb barátok.

— És? Lehet, hogy megerősödött a barátságotok — vetette fel a lány, hangjában dac élét hallotta ki Tamás. Húga vonakodott erről beszélni. Ami azt illette ő maga is, de valakinek muszáj volt észhez téríteni őt.

— Gyöngyvér, azt hiszem nem érted mire akarok kilyukadni — torpant meg Tamás, majd mélyet sóhajtott, egészen mellkasa mélyéről tört fel. — Szerintem tudják.

— Szerinted igen — akadékoskodott. — Szerintem pedig nem sejtik.

— Akkor mondom máshogy — húzta ki magát a fiú, szemében érthetetlen makacssága és mérge csillant meg. — Láttalak a titeket.

— És? — kérdezte a lány, tekintete gyanakodóvá vált. — Nem titkolom előled.

— Nem, nem úgy értem — Tamás tudta, hogy élete legkínosabb mondata fogja elhagyni ajkait. Gyűlölt ő lenni az a bizony felelősségteljes testvér, már most. Nem akart ő lenni az, aki az ilyen kamaszlányoknak rendezett felvilágosításokon átesik. — Úgy értem, hogy a zuhanyzó tökéletesen körbe van véve minden létező szögből. Tökéletes menedék arra, hogy azt csináljátok, amit csak akartok, de... egészen addig, amíg valaki nem jön az emeletre. És őszintén szólva egy kicsit unom, hogy akárhányszor kipillantanék, hogy megcsodáljam a Balatonra nyíló, gyönyörű kilátást, kénytelen vagyok helyette behúzni a függönyt, hogy ne azt nézzem, ahogy Vince éppen a szádban, vagy esetleg más helyeken matat, ha értesz engem.