Perzselő nyár ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

tizenegyedik rész

TIZENEGYEDIK RÉSZ

"Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban. „

Radnóti Miklós: Rejtettelek

🍊
Hajnal adta csók
p e r z s e l ő   n y á r

Idő kellett Gyöngyvérnek ahhoz, hogy megszokja a nyári szelet a hajában, a tömény cigaretta füstöt, és újra töltött poharakat a keskeny ujjak között. Keszthely mindig rejtegetett számára újdonságokat, olyan különleges helyeket és új fajta embereket, akikkel Pesten nem találkozott. Ám miután hozzászokott a szél óvatos érintéseihez, a maró szaghoz, és a forgó üvegekhez, ajkai egyre többször nyíltak nevetésre. Mégha Tamás tekintete mindannyiszor nyársalta közre.

Ahogy teltek az órák, az este mámorát hűvös szél kavarta fel. Gyöngyvér akkor érezte először, mikor egy újabb sörért hajolt. Rövid ruháját összekeverte a szél, karján a pihéket égnek borzolta. Szemeivel Vincét kereste, de ő valahol a parton sétált Andorral, és a sötétség nem engedte, hogy messzebb lásson a tűz fényénél.

— Biztos előkerül majd — halotta maga mögül Gréta hangját, mire a lány kétkedő mosolyt vetett rá. — Mióta van ez így?

— Mármint micsoda? — a lány csak remélni tudta, hogy ez a kérdés nem az, amire gondolt.

— Hát ez. Vince és te. Még sosem láttam ilyennek senkivel sem. Annyira... más veled — tűnődött el a lány, ajkait babrálva.

— Akárhogy is. Barbara a barátnője, nem én. Amúgy sem biztos, hogy egy tizenhat éves lányt akar maga mellé — kissé olyan volt, mintha mentegetőzött volna, bár esze ágában sem volt. Csupán így gondolta.

— Sosem tudhatod, mit sodor az élet az utadba. Egyikünk sem tudja mi jár a fejében — vonta meg a vállát a lány.

Sejtelmes mosolya egy pillanatra reményt gyújtott Gyöngyvér apró szívében, mégis aztán ezt hamar eloltotta a csepergő eső. Nem csak az ő bőrén folytak végig a hűvös cseppek, mindenki egyszerre jajdult fel, pont mikor az eső még inkább eleredt. Gyöngyvér magára kapott egy pokrócot, és segített összeszedni Rolinak a széthagyott dolgokat, és gyors mozdulatokkal bepakolni a kosárba, majd egy kockás pokróccal letakarni. Lassan mindenki visszakeveredett az ázó tábortűzhöz, és fejére csavart törölközővel pislogott a másikra. Ám Vince még sehol sem volt.

— Úgy tűnik a bulinak vége — jegyezte meg Tamás keserűen, miközben gyors elköszönő ölelésekbe bocsátkozott.

Gyöngyvérnek csak ekkor eszmélt rá, hogy vele kell hazamennie. Idegesen indult meg a fiú felé, de az egy pillanatra sem méltatta. Az ég felettük hatalmasat dörrent, a túlparton fénylő villámok cikáztak. Ez a nyári vihar csak most ért ide, és egyre nagyobbá nőtte ki magát. A lányon úrra lett a feszültség, hogyan fog hazatalálni a fiúval.

— Tamás, várj, hogy menjek haza? — kérdezte a lány halkan, és szemeiben kétségbeesés ült meg. Hiszen még azt sem tudta pontosan hol vannak.

— Megoldod.

Azzal Tamás felpattant a biciklijére, és két tekeréssel eltűnt a sötétben. A lány ajkai meg-megremegtek, miközben körülötte mindenki gyors mozdulatokkal táskáját pakolta. Fel sem fogta, hogy mi történt vele ebben a pillanatban. A mostoha testvére itt hagyta a semmi közepén. Nem bírta kinyitni ajkait, képtelen volt tiltakozni, még sosem érezte magát ennyire jelentéktelennek. Az utolsó pillanatban Vince és Arnold is befutottak, a szél összekócolta hajukat, arcuk csuromvizes volt. Az ég, egyik pillanatról a másikra, mintha a semmiből leszakadt volna. Minden szempár a lányra szegeződött.