Perzselő nyár ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

tizenötödik rész

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

"Violák és sok más virágok
nyíltak ki bennem.
Fehér klárisok sápadnak
szememből a csuklód köré
lassan peregnek a kezeiden
és már ujjaid hegyén csillognak
amikor lecsókolom őket
mert az ujjaid csúcsán
kezdődik és végződik az élet. „

Radnóti Miklós: Az áhitat zsoltáraiból

🍊
Késő esti búcsú
p e r z s e l ő   n y á r

Amikor Tamás azt mondta egyik szombaton, hogy szeretne egy búcsú bulit tartani Vincének, a lány nem gondolta, hogy a bátyja úgy értette, hogy minimum húsz embert meginvitál a házukba, és majd mindenhonnan sör, meg bor folyik. A lány is ivott pár pohárral, és hagyta, hogy a mámoros hangulat magával ragadja, és elnyomja azt a sötét érzést, ami már hetek óta forró, bugyogó lávaként terjeng benne. Vince a derekát szorította, ajkai nyakát becézgették, ahogy a nappali közepén felállított tánctér közepén forgolódtak. Az egész ház nyüzsgött a sok vendégtől, olyan ismerősöktől, akiket a lány még sosem látott, de mind ismerték barátját, és jókedvűen köszöntek oda neki, majd ábrázatukat sopánkodás fogta el, és vadul sajnálkozni kezdtek, mikor a fiú elutazása került szóba. Gyöngyvér gyűlölte ezt hallgatni, ám sosem vallotta volna be sem magának, sem Vincének. Helyette szépen mosolygott, és bólogatott, ha azt kérdezték, ő-e Vince új párja. Voltak akik ilyenkor szomorkás arckifejezést öltöttek, és vigasztalni kezdték a lányt, mintha ő maga már nem törődött volna bele eléggé.

Rengetegen forgolódtak a házban, édesanyja és mostohaapja bizonyára nem gondolták, hogy mikor maguk mögött hagyták a házat, a fiatalok ekkora felfordulást csapnak majd. A vendégek száma bőven meghaladta a ház kapacitását. Legalábbis Gyöngyvér így gondolta. Tamás nyilván nem.

— Gondterheltnek tűnsz — súgta Vince Gyöngyvér fülébe. A lány erre a fiú felé fordult.

— Tudod mit gondolok — felelte hetykén, hangjából némi dac volt kivehető, bár metsző pillantása is árulkodó volt.

— Tudom — bólintott a fiú összepréselt ajkakkal.

A lány akkor tálalt ki neki először, mikor két hete megkérte a fiút, hogy töltse náluk az éjszakát. Bár nem mondta ki egyikük sem, Gyöngyvér teljesen tisztában volt azzal, mi fog történni kettejük között. Mégis mikor Vince a szobájukba érve bezárta maga mögött az ajtót, Gyöngyvér nem hagyta közelebb férkőzni magához. Akkor azt mondta a fiúnak, hogy bár ő is akarja a fiút, mégsem lehet az övé, mert Vince nyár végén elhagyja. A fiú először nem felelt, végül rövid hallgatás után azt mondta:

— Ha a kezdetektől fogva tudtad, hogy elmegyek, miért mentél bele? — jogos volt, maga a lány sem tudta a pontos választ. Mégis maró keserűség fogta el a kérdés hallatán.

— Szerelmes lettem — őszinte igazat beszélt, és ő is érezte, innentől már oly csekély súlya lett annak, amit mondott a fiúnak pár perccel korábban.

Miért is ne lehetne az övé? Hiszen annyi minden mentek ők ketten keresztül. Annyi boldog emléket szereztek forró nyári estéken, párás nappalokon, viharos délutánokon. Valójában Vince szerette meg vele Keszthelyt, és segített neki elfogadni a költözést, és az új családját.

— Szeretsz? — kérdezte Vince, miközben közelebb araszolt hozzá, míg nem karjait kinyújtva akár el is érhette volna a lányt. Mégsem tette, helyette kivárt.

— Szeretlek — felelte Gyöngyvér, és hagyta, hogy a fiú ujjai végül arcára kússzanak. Vince óvatosan simította meg bőrét, megannyi apró bók és szeretet benne volt érintése puhaságában. Vigyázott rá, akárcsak egy törékeny kismadárra.