Perzselő nyár ᵇᵉᶠᵉʲᵉᶻᵉᵗᵗ

ötödik rész

ÖTÖDIK RÉSZ

"Napjaim tetején ülök, onnan
lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!„

Radnóti Miklós: Lábadozó szél

🍊
Ébresztő nyár
p e r z s e l ő n y á r

Gyöngyvér sosem gondolta volna, hogy valami annyira meg fogja majd ragadni őt, mint a vitorlázás egy szeles napon a haragos kék, tajtékzó Balatonon. Ezelőtt sosem volt ilyesmiben része, és mikor Endre nyolc órakor, a ropogós reggelije közepette benyögte, hogy ma vitorlázni fognak, a lány nem igazán volt elragadtatva. Kinézett a hatalmas ablakokon, a vadul tomboló szélre, ami erőszakosan tépkedte a bánatosan hajladozó fákat, miközben a szürke felhők hideg cseppeket szórtak a méregzöld pázsitra. Mégis mikor ráadták a sárga mentőmellényt, és közben elmondták neki, hogy mit kell majd tennie, az ereiben a tompa izgalom el kezdett zsongani, akárcsak egy harsongó szimfónia. Még annak ellenére is, hogy Tamás túl szorosra húzta rajta azt a francos mellényt, ezzel apró mellkasát még jobban összeszorítva, alig tudott tágulni tüdeje, mikor levegőt vett.

— Ugye nem szoros? — kérdezte a fiú mézesmázosan. Gyöngyvér az őket figyelő Endrére és Szilviára nézett, majd aprót sóhajtott, és megrázta a fejét.

— Pont jó — sziszegte fogai között, mire a fiú erre elvigyorodott, és megpaskolta a lány arcát.

— Szuper, hugi.

Ahogy a fehér-kék vitorlás kikanyarodott a kikötőből, elhagyva a várost, - amit még mindig nem nézett meg, holott megfogadta, hogy kimozdul majd, - teljesen szétáradt benne az ismeretlen izgalma. Érezte a szelet az arcában, csintalanul tépte tincseit. A szürkés víz dobálta a hajótestet, a lágy ringatózás teljesen elvarázsolta Gyöngyvért. Minden egyes hullám mélyebben ringatta a boldog tudatlanság felé, ahol nem kellett mást tennie, mint bámulni a fodrozódó vizet, és hagynia, hogy az elméje megteljen kellemes semmiségekkel, boldog ürességgel. Törékeny tekintete elveszett valahol a távolban, miközben a túlpartot bámulta. Jól érezte magát a bőrében. Hosszú idő után most először úgy érezte, hogy nincs semmi baj. Ezalatt a pár perc alatt az elméje, a teste, harmóniára talált. A szél teljesen összekavarta szőke tincseit, nadrágját megpettyezte a felfröccsenő víz.

— Oké, Gyöngyvér — kezdte Endre a hajó elejéből. — Mikor szólok átbújsz a kötelek alatt a hajó másik oldalára.

— Rendben — bólintott a lány, és felmérte a vitorla alatt lévő szűk helyet.

Ajkait mosoly keretezte, már nem is érezte úgy, hogy a vitorlázás unalmas. Nagyon tetszett neki, ahogy a víz a hajót csapkodja, ahogy a szél tépázza bőrét. Imádta a morajló Balaton hangját. Szeretett itt lenni, magát is meglepte ezzel a következtetéssel. Bármennyire hihetetlennek tűnt, Gyöngyvér megszerette ezt az életet. A számára teljesen újfajta gazdagságot, a rengeteg lehetőséget, a sok féle ételt, a színes gyümölcsöket, amik minden reggel frissen csücsültek az asztal közepére helyezett kiskosárban. A hófehér kúriát, aminek minden szegletéről a finom gazdagság sugárzott. A kényelmes fürdőkádat, az erkélyt, ami a kékelő vízre nézett, a műanyag széket, amin esténként Radnótit olvasott. Szerette az illatokat, a hatalmas kertet, az életet, ami azt körül lengte. Az anyjának igaza lett, ezt a helyet tényleg könnyű volt megkedvelni.

— Gyöngyvér — hallotta meg Endre hangját hamarost. — Most!

A lánynak több sem kellett, ügyetlenkedve hatalmas mentőmellényével átcsúszott a hajó egyik oldaláról a másikra, és aztán megkapaszkodott a testtel párhuzamosan végigfutó fémben. Kicsit elvesztette az egyensúlyát, amikor a hajó oldalra dőlt, és a hely, az oldal, ahol korábban a kamasz üldögélt, most víz alá került. A vitorlás gyorsabban szelte a vad hullámokat. Kivétel nélkül mind felcsapott a hajóra, a hűvös habok beterítették a lányt, a haja immáron csuromvizes volt, és ruháját már nem csak apró foltokban borította víz, hanem teljes egészében. Gyöngyvér ekkor pedig felnevetett, kicsikét didergett, a szíve mélyén mégis forrongott. Ez a kettősség, az erős kontraszt arra emlékeztette, hogy mennyire más ez itt, mint régi élete. Önzőség azt mondani, hogy nem hiányzik neki a régi? Hogy nem vágyik vissza az apró lakásba, ahol néha elment a meleg víz? Hogy nem akarja, hogy az anyja boldogtalan legyen, és örül, hogy a jövendőbelije valószínűleg a város egyik leggazdagabb vállalkozója? Önzőség, ha neki most jobb itt, mint Pesten volt?