Művészek

első

.Székely Krisztián Dávid.

-Ez egy nagyon bugyuta ötlet.- jegyeztem meg Ágoston felé fordulva miközben beleittam a poharamba. Mikor visszaraktam a vásznam elé még figyeltem pár pillanatig, csak hogy megbizonyosodjak arról, nem fog lezuhanni onnan.

-Ugyan, ne viccelj. Ez egy eszméletlen ötlet.- dörgölte meg szemeit nagy szemüvege alatt.

-Nem is tudom.- húztal el a szám.- Egy Fekete vonat dalt akarsz elénekelni szombaton, ami már olyan poros, hogy senki nem is emlékszik rá.

-Ez nem így van.- mutogatott vadul mellkasom irányába.- A Fekete vonat, a Halott pénz meg még két ismeretlen fickó, vagy talán három megcsinálták újra ezt a dalt. Ebben az évben!- hangsúlyozta.

-Szóval valaki már megcsinálta.- pillantottam újra gebe kis mivoltjára. Bólintott egy aprót és ismét csak várakozva tekintett vissza rám.- Akkor annyira nem is érdemes ezt megcsinálni. Megelőztek.- gonoszul elvigyorodtam.

-Mindegy.- fújtatott dühösen.- Akkor is megcsinálom, halok bele. Akkor is.- vigyorogva figyeltem a jelenetet, tudtam, hogy számít neki a véleményem, de ezt a mulatságot nem hagyhattam veszni.

-Rendben.- vettem kézbe ecsetem.- Segítek.- sóhajtottam, nem mintha nehezemre esett volna énekelgetni kicsit.- Viszon, ehhez elég lesz két ember?- vontam össze szemöldökeim, közben végig Ágoston zöld szemeit bámultam.

-Sajnos nem. De büszkén jelentem, mindenki beleegyezett, hogy őszinte legyek, Hajnalt volt legnehezebb meggyőzni.- vigyorgott.- Egész este magyar dalokat énekelünk majd. Pontosabban énekelek, és még kitalálom, hogy rátok hol lesz még szükségem.- csapta össze izgatottan tenyereit.

-Várj csak, ha jól emlékszem Menta botrányosan énekel.- nevettem fel egy régi emlék felidézése során, mikor a lány a nappalim közepén ugrált és énekelt, vagy inkább csak halandzsázott szilveszter éjszakáján.

-Annyira nem rossz, énekelt nekem pár sort reggel, és kifejezetten tetszett. Különös hangszíne van. Ha már itt tartunk. Énekeld utánam.- megköszörülte a torkát majd elénekelt egy sort a Fekete vonat dalból.- Most te.- mutatott rám.

-Hol van az a lány aki tudja? Mitől lennék boldog újra.- éneklésnek nem kifejezetten nevezném, de végül megtettem amit kért.

-Krisztián. Imádlak. Holnap nálam találkozunk, elég ha este jöttök, de majd még írok.- azzal ledöntötte a poharamban található whiskeyt, majd gyorsan visszarakta a helyére a poharat, és azzal a lendülettel be is vágta maga után az ajtót. Az üres pohárra pillantottam, ami pont akkor zuhant a padlóra,és millió darab csúszott végig a sötét parkettán.

Sóhajtva felálltam, hogy összetakarítsak Ágoston után, mivel valakinek mégiscsak muszáj volt. Miután végeztem a temérdek szilánkkal telefonáltam Dénesnek, szimplán csak, hogy halljam, mi a véleménye a szombat estéről. Nagyjából háromszor próbálkoztam, de csak nem vette fel, aztán hirtelen üzent, miszerint tíz perc múlva nála találkozunk. Nem vesződtem sokat magammal, még a festékes pólómat sem cseréltem le. Gyorsan felvettem a bordó bakancsom és az ajtó bezárása után indultam is a negyedik emeletre. Kifejezetten szerettem, hogy Dénes csak egy emelettel felljebb lakik, bármikor át tudtunk ugorni egymáshoz.

Mikor már a lakásában szenvedtem azzal, hogy lerángassam magamról a bakancsom, sikeresen lefejeltem a citromfáját, ami a cipősszekrény mellett álldogált, és ha ez még nem lenne elég, az ütést követően meginogtam a fél lábamon és sikeresen el is dőltem, gyakorlatilag úgy festhettem, mint egy szerencsétlen. Ezt pedig Hajnal sikeresen hangoztatta is.

-Mit szerencsétlenkedsz itt te mamlasz? Azt hittem megjött az a mamut a Jégkorszakból, de látom csak te vagy.- legyintett, én meg el fel sem fogtam igazán mit beszél, csak bámultam a magas mennyezetet, a kezeimet még mindig a bal lábbelimen tartva.

-Mingyárt felkelek.- vigyorodtam el, majd valóban felkeltem, és ledobtam végre a cipőm. Mire a nappaliba csoszogtam már nagyban folyt a beszélgetés, arról ki mit gondol Ágoston egetrengető ötletéről. 

-Nekem nincs vele semmi bajom.- emelte fel fejét Menta Dénes öléből.- Olyan izgatott volt.- hunyta be szemeit.

-Én azért annyira nem vagyok oda érte.-  fintogott Hajnal. Menta hirtelenjében felugrott, és odafutott hozzám.

-Szia Krisztián.- jóformán már-már nyüszített izgalmában, közben rövid karjait nyakam köré fűzte.- Hiányoztál.- vigyorogva az ölebe ült és úgy markolta meg a jobb karom, hogy az alkaromon húzódó különféle színárnyalatokat tapogassa.- Mindig ilyen maszatos a kezed.- csücsörítve tanulmányozta tovább a színeket nekem meg muszáj volt mosolyognom.

-Azért maszatos, mert itt próbálom ki melyik szín lesz a tökéletes.- Dénes időközben kihasználta, hogy egy kobak sincs az ölében, és miután odahozta nekem hamutartót meg egy kávét, a szobanövényeit törölgette.

-A minap töröltem le őket. El sem hiszem, hogy megint ellepte őket a por.- bosszankodott magában. Hajnal halkan cigarettázott, de nem túlzottan szerette a csendet, szóval muszájnak érezte, hogy megszólaljon.

-Menta nem jössz inkább ide?- bökött a maga mellett levő üres helyre a kanapén. Menta szétnézett, bár maga sem tudta miért. Ő is egy kanapén ült, csak épp az ölemben. Minek üljön át a szemközti kanapéra?

-Nekem itt is jó.- bólintott.- Gyere te ide.- mosolyogva megpaskolta a kanapé jobb oldalát, de Hajnal csak a fejét rázta. Végül senki nem ült át sehová, Dénes meg még csak le sem ült.

-Ülj már le arra a kukacos seggedre.- vigyorogtam a növényeket poroló felé.

-Igaz. Majd megcsinálom, ha elmentek.- ült le végre ő is Hajnal mellé.

-Nem is te lennél, ha holnapra hagynád.- nevetett édesen Menta, majd gondolt egyet és felállt. Csípőre tett kézzel körbefordult, odasétált az ablakhoz, rendesen kihajolt, de már annyira, hogy félő volt, hogy lezuhan a negyedikről, és telitorokból kiáltozta Ágoston nevét.

Valamilyen módón, az említett tíz percen belül már Dénes lakásán volt. Kicsit ugyan megcincáltnak tűnt, de nem volt különösebb baja.

-Mi a jó faszért kiáltozik ilyenkor?- mutatott az aprócska lányra.

-Reméltem, hogy meghallod. Nem volt kedvem üzenetet írni.

-Még jó, hogy meghallottam, csak két háztömbre vagyon innen, de ezt még a parlamentből is hallották.- pislogott hitetlenül Ágoston. Menta pedig, mintha mi sem történt volna, ült vissza az ölembe, és fesztelenül döntötte le a kávém egynegyedét.