Művészek

tizenkettedik

.Sebesfi Ágoston Levente.

Hamar ébredtem. Meglepő volt, hogy már reggel hétkor talpon voltam, tekintve, hogy az éjszaka kicsit sírva és kicsit mégsem sírva aludtam el. Pontosan, nem tudom, valamikor fél egy és kettő között talán. A konyhában Krisztián kávézott a pultnál miközben újságot olvasott és valamiért nem hittem el, hogy fent maradt a lakásomon. Arra számítottam, hogy egyedül leszek, mivel ő még az este folyamán elmegy, de nyilvánvalóan nem így történt. Amikor észrevett, azonnal szorongni kezdtem kicsit. Nem miatta, leginkább csak azért mert ő megint az egyik sebezhető oldalamat látta kifakult pólóban és alsónadrágban. Még mindig csont és bőr vagyok.

-Jó reggelt.- köszönt mosolyogva ahogy letette a kávéját a pultra. Teljesen kipihentnek tűnt és úgy ragyogott az arca, mint akinek semmi gondja. Emelett én, nagy, sötét foltokkal a szemem alatt, piszkos szeplőkkel és a ténnyel, hogy többet nem léphetek fel a törzshelyünkön. Csodás, mondhatom. A fekete garbójára pillantottam, ami tökéletesen rá volt öltve, mint ahogy minden más is, mit viselt. Mikor volt ideje átöltözni? És még csak fél nyolc.- Gyönyörű vagy.- suttogta miközben kinyújtotta a karját ezzel épphogy megérintve engem. Felocsúdtam a bambulásból, majd a lakkcipője helyett a szemeit néztem. Úgy mondta ezt nekem, mintha látta volna mi játszódik le az elmémben. Megfordult a bárszéken, így már teljesen felém nézett. Kicsit előrehajolt, hogy rámarhasson a derekamra a hatalmas tenyerével én pedig kénytelen voltam egészen közel menni hozzá.

-Jó reggelt.- válaszoltam neki rekedten egy kis lemaradással.

-Azt hiszem, én is szerelmes vagyok. Őrülten szerelmes, Ágoston.- nézett fel rám a székről, ami miatt kialakult közöttünk egy minimális különbség a magasságot illetően, mivel alapvetően ő volt a magasabb, nem pedig én. Viszont a kijelentése miatt muszáj volt felnevetnem. Nem azért, mert olyan nagyon vicces lett volna, inkább csak az volt vicces, ahogyan ezt a tényt közölte velem. Pontosan úgy, ahogy én is mondtam neki.

-Jó sokáig tartott.- nevettem tovább, közben beletúrtam a hajába. Ő elvigyorodott és a mellkasomnak döntötte a fejét.

-Sajnálom, tudod, kellett egy ilyen drámai szünet.- motyogta és a mellettem lógó kezemet visszahelyezte a fejére, ezzel elérve a további cirógatást.- Egyébként, elrendeztem neked a kávéházat estére, mert, ha nem tévedek, ma szerda van. Persze nyilván nem csak mára, az összes többi szerda és szombat estére is.- magyarázta nekem csukott szemmel. A kezem közben megállt a tarkójánál egy pillanatra.

-Hogyan?- kérdeztem reflexből vissza. Elég hihetetlen volt a tegnapi telefonbeszélgetésem után.

-Hát mondom. Elintéztem, és könnyebb volt, mint hinnéd. Annyi az egész, hogy azok a kedves urak már nem léphetnek be a kávéházba, különben nagy slamasztikában lesznek.- bólogatott majd visszafordult a pult felé.

-Köszönöm.- motyogtam meghatódva és még hátulról átöleltem Krisztiánt, majd bevonultam a hálóba átöltözni. Kockás nadrágot és egy fekete pólót vettem fel egy egyszerű övvel, semmi különös. Szóltam Krisztiánnak, hogy főzzön nekem is egy feketét én pedig elszaladok reggeliért. Szerdához híven, Pest tömve volt zajjal és őszi illatokkal. Egy közeli pékségbe mentem pár croissantért, a visszaút alatt pedig muszáj volt megállnom és vennem egy csokor őszirózsát. Mire visszaértem a lakásba már mindenhol lebegett a törökkávé illata a kamilla mellett. Ez talán mégis egy csodás reggel, és ezúttal minden szarkazmus nélkül.

A lila őszirózsákat egy alacsony vázába helyeztem a pult szélére, majd virágmintás tányérokra raktam a croissantokat. Krisztiánnal hallkan megreggeliztünk és közös megegyezés alapján Mentához mentünk. Bár nem értettem igazán miért megyünk ilyen hamar, hiszen még alig múlt fél kilenc, de nem számított. A nő lakásában otthonosan mozogtunk, mint mindig is, azzal a különbséggel, hogy mikor levetettem a cipőmet az nem a cipősszekrény mellé került, hanem egy cicaágy mellé, én pedig azonnal megörülem.

-Menta.- kiáltottam az előtérből.- Nem is említetted, hogy visszahozták Pisztáciát.- igen, fura név egy cicának. Hajnal nevezte el még mikor egészen kicsi volt.

-Igen, apuék hozták tegnap este.- jelent meg mellettem a fehér szőrpamaccsal a kezében.- Azt mondták ma még beugranak, hogy üdvözöljönek benneteket is.- mosolyodott el édesen majd együtt visszasétáltunk a nappaliba, ahol már minden művész elhelyezkedett.

-Vissza is jönnek?- sóhajtott fel Dénes szenvedve.- Szerintem engem apád nagyon nem kedvel.- motyogta elgondolkodva miközben elfeküdt az egyik kanapén.

-Melyik?- kérdeztünk vissza kórusban és meglehetősen unodtan, mivel Mentának nem egy apuka jutott, hanem azonnal kettő.

-Bastien.- nevetett fel végül a férfi mikor ránk pillantott.- Bár szerintem Nathanael sem szívlel igazán.- nyúlt a dohányzóasztalon lévő cigarettáért meg az öngyújtóért.

-Beképzeled, kicsit fáradtak voltak az este az út miatt, ennyi az egész. Egyébként pedig mindenkit nagyon kedvelnek, különösen Hajnalt.- kuncogott fel a nő. A két férfi valóban nagyon kedvelte a fényképeket. Hajnal képeit pedig különösen.- Te is tudod, hogy arany szívük van.- ő is rágyújtott. Arra pedig senki sem kérdezett rá, hogy Dénes miért volt itt este, de valahol mindenki sejtette, hogy ők ketten már nem csak barátok.

Aztán Pisztácia átmászott Menta combjairól az én ölembe, így teljesen lekötötte a figyelmem. A többiek is váltottak pár szót a cicáról, miszerint jót tesz neki a párizsi levegő, és ezt én is elismertem, mert rengeteget nőtt két hónap alatt. Bastien és Nathanael nagyon jól etették. Egészen délutánig beszélgettünk és boroztunk természetesen. Beugrottak a francia szülők is, a művészek váltottak velük pár angol vagy francia szót, kivéve persze engem, mert én latinul társalogtam velük, csupán szórakozásból. A két férfi pedig nem bánta, mert rengeteg nyelvet beszéltek mindketten és így a magyart is, de senkinek sem ártott egy kis idegennyelv gyakorlás. Végül aztán hat óra tájt mindenki szétszéledt, mert este újra fellépek a többiek pedig szokásukhoz híven jönni szerettek volna.

-Mit fogsz énekelni ma este?- kérdezte tőlem Krisztián mikor már a lépcsőházban jártunk.

-Ötletem sincs. Még csak fejben sem állítottam össze semmit. Nem számítottam arra, hogy ma mégis fellépek. Majd improvizálok.- vontam vállat, majd kizártam a bejárati ajtót.