Ha nincs káosz, alkosd meg.
Káosz nélkül nincs város.
Káosz nélkül nincs Budapest.
Káosz nélkül nincs művészet.
Káosz nélkül nincsenek budapesti művészek.
Sokáig azt hittem, én leszek az a művész, akit a leghamarabb elnyel a depresszió. Meglepetésemre ez persze nem így lett, bár még mindig nem volt elég tiszta, hogy mi történt Ágostonnal. Mert hirtelen minden szem rá szegeződött, az események körülötte forogtak, nekem pedig volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ő ezt az egészet tudat alatt is irányítja. Persze nem szándékosan, egyszerűen ő csak túl rosszul volt már ahhoz, hogy ezt bent tudja tartani. Dénes próbálta felkeresni a bátyját, Jácintot, de ő egyenlőre semmi életjelet nem adott magáról. Úgy tűnt én is, és a többiek is csak futjuk újra a köröket minden eredmény nélkül. Mert a cél nyilván a kiteljesedés volt. Mármint olyan értelemben, hogy mind újra művészeknek érezzük magunkat és ezt mind együtt érezzük. Egy helyen és időben.
Fél órán belül valóban mindenki a lakásomon volt és én nem tudtam hirtelen mit kezdeni a helyzettel. Számomra túl hosszú idő volt az a pár hét, amíg nem ültünk össze mind együtt. A franciaágyamon ültem Mentával, Krisztián és Ágoston a kanapén és meglepő mód nem értek egymáshoz, Dénes pedig a szokásos virágos huzatú fotelben, ahol mindig is. Végül felálltam és hoztam be bort és poharakat. Legutóbbról maradt még egy kevés vodka is, így hát az is átvittem a nappaliba.
Menta vízszintesen feküdt végig az ágyon, a lábai épphogy lelógtak a széléről. Az italokat az alacsony dohányzóasztalra raktam a többiek pedig gátlástalanul kiszolgálták magukat. Sokáig nem szólalt meg senki csak apró hangokat lehetet hallani a lakásban. Olyanokat, mint mikor a pohár találkozott az asztal felületével vagy mikor Ágoston rágyújtott egy szál cigarettára. Viszont ahogy beleszívott a szálba, meg is szólalt.
-Nem lehetne simán csak minden olyan, mint régen?- kérdezte közben fáradtan megdörzsölte a homlokát és könyökeivel a térdén támaszkodott. Mi mind összenéztünk, de hirtelen senki sem tudott válaszolni neki. Talán azért mert nem voltunk biztosak abban, hogy ez megint olyan gördülékenyen menne. Vajon lehet minden a régi?
Aztán ismét csak csendben maradtunk, de nyilvánvalóan ez nekünk sosem ment sokáig, ha egy helyen tartózkodtunk. Menta kivette a hegedűjét a tokból és játszani kezdett, Ágoston énekelni aztán Dénes is, majd én is. Krisztián kihúzta a kanapé alól a festékeit. Nem volt ott sok, de mindig hozott át párat, arra az esetre, ha festésre kerülne a sor. A fehér falaim, kik Krisztiánért nyújtóztak, lenyugodni látszottak. Végre ők is megkapták az elismerést és méltóak lehetnek egy budapesti művészhez. A borosüveget fogta a bal kezében, a festékeit a másikban vitte el egy szabad falig. Könnyedén eltolta az alacsony könyvesvitrint előle és már le is huppant törökülésben majd mukához látott. Mi énekeltünk és cigarettáztunk, ő színeket fogott, zöldet és kéket, közben motyogot és néha hangosan közénk kiáltütt egy-egy szót a dal szövegéből. Néha odapillantottam és láttam, ahogy ő burjánzó nefelejcseket fest és csodás fényeket.
Persze, hogy azokat, hiszen én mondogattam sokszor azt, hogy "miért nincs nefelejcs ősszel is vagy miért tép szét az ideg már a nap elején" mind tudtuk, hogy ez Bodza egyik versének darabkája én pedig szerettem megőrizni a darabokat.
-Krisztián. Ön nefelejcseket fest a falamra?- kiáltottam oda szórakozottan.
-Elég egyértelmű, hiszen mindig maga ismétli a szöveget, miszerint miért nincs nefelejcs ősszel is.- felnevettem, mert örültem, hogy így emlékeznek az apróságokra és örültem, hogy a többiek énekelnek és annak is, hogy végre újra, mint együtt vagyunk.
-Vagy miért tép szét az ideg már a nap elején.- folytattam kapásból.
-Vagy miért ne lehetne vágyakozni, álmok után, csókolózni és aludni, mással és másnál.- üvöltötte Menta, de közben a keze nem állt meg és végig játszott a hegedűn. Mi pedig. Mi mind nevettünk. Nem számítottam arra, hogy majd minden lehet a régi, de úgy tűnt, valóban lehet, csak mi is kellünk hozzá. Ágoston felállt és odasétált Krisztián mögé. A festő nagyjából semmit nem érzékelt a másik fiú jelenlétéből, ő csak tovább dolgozott. Aztán mikor az énekes leguggolt és átölelte a vállait muszáj volt abbahagynia a festést. Azt még ki tudtam venni, ahogy Ágoston bocsánatot kér és azt mondja, sajnálja, de később már nem figyeltem rájuk túlzottan ugyanis Krisztián megcsókolta őt, és pedig úgy láttam, hogy jobb, ha ez az ő pillanatuk marad.
Aztán már nem énekeltünk többet. Fél három volt, így inkább csendben beszélgettünk, cigarettáztunk, én levendulát égettem a dohányzóasztal felett, Krisztiánék pedig a fal előtt ültek és úgy saccoltam, hogy Ágoston már elaludt a bal vállán.
Akkor már tényleg nem gondoltunk másra, csak arra, hogy jól vagyunk és ennek tényleg mindig így kellene lennie. Mindegy, ki szeret kit, a szeretet megvan és más már nem is számít. Mi a művészek, folyton és újra. Jól vagyunk.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
