Művészek

hetedik

.Sebesfi Ágoston Levente.

Senki nem akarta elhinni nekem. Pedig én mondtam és akartam. Annyira akartam újra. Mint régen. Haragudni, ha nem sikerül aztán a bátyám ölében sírdogálni egy keveset.

-Zongorista vagy így is.- jelentette ki Dénes.- Feleslegesnek találom a további erőfeszítéseid. Nincs miért. Egyszerűen csak.. nincs miért.- valahogy talán ő sem tudta, hogy akarta befejezni. Remegő ajkakkal hajtottam le a fejem. Nagy gombóc volt a torkomban és nem sok hiányzott, hogy felzokogjak. Újra kisfiúként éreztem magam, aki töretlen az anyukáját akarja. Mert így is volt. Az anyukát, aki folyton, az élet minden percében és hülye döntésében támogatott. Kezdtem azt hinni, hogy a művészek felszínesek és csupán buta képzelgés volt az, hogy ők majd helyettesíthetnek egy családot.

-Kezdem úgy érezni, hogy valójában nem ismerjük egymást.- pillantottam fel percek elteltével és kisétáltam Menta lakásából. Haza mentem és ez úttal nem Krisztiánhoz, mint mostanában oly' sokszor. Nem akartam senkivel sem találkozni, még vele sem. Csak a pianínómat akartam, a félhomályt és, hogy végre igazán sírjak egy keveset egy szomorkás zongorajátékon, amit eljátszom majd.

Mire felértem a lakásomhoz elfogott egy minimális pánik. Hirtelen nem tudtad megérteni a művészek miért lettek olyan szörnyel elutasítóak. Aztán ezeket a gondolatokat ádvedlettem valami mássá. Talán felismeréssé. Nem szerettek többet, ahogy régen. Persze sejtettem, hogy talán nem így volt és a pánik miatt az összes rossz dolgot elképzeltem, amit csak lehetett.Nem fognak támogatni és talán már nem is használhatom a középső nevem. Nem leszek Ágoston, a budapesti művészek énekese. Majd csak Levente, akit a pornép amolyan feltörekvő zongoristának tekint. Talán majd néhányuknak tetszik a játékom, de hol leszek én, hogy megmutassam az embereknek a dalaim? Levente. Nem szerettem Leventét. Ágostont szerettem, aki már oly' sok éve is voltam és maradok is. Sebesfi Ágoston Levente, mert ugyan annak ott kellett maradnia. A Leventének, de azért Ágoston is ott volt. Talán kezdtem lenyugodni. Túl sok butaság volt az elmémben. Nem tudtam valahogy, akkor most melyik is voltam? Ágoston vagy Levente? Netalán mindkettő? Különböznek ők egyáltalán? Micsoda dilemma. Talán, ha Leventének szólítanának és kizárólag annak, más lennék, mint most? A név meghatározza vajon az embert? Elég volt. Sűrgősen le kellett ülnöm a zongora elé. Elkezdeni játszani egy dalt és teljesen kitisztulni, mint régen is. Mikor csak a pianínónak éltem és másnak nem. Leültem és puhán érintettem a billentyűket. Újra és újra még végül már más semmit nem számított. Csak én és a dallam. Aztán valaki hasonlóan puhán megérintette csontos vállam. Kirázott a hideg, éreztem ahogy a fehér gyöngysor is meglibben a nyakamon majd kelletlenül megfordultam. Nem szóltam semmit és egy ideig ő sem.

-Ágoston. Én..- talán zavarodott volt. Nem tudta mit akar mondani. Először engem fürkészett, majd minden mást, ami nem én voltam.

-Menj el Krisztián! Nem érdekel.- álltam fel a zongoraszékről, hogy a fürdőbe mehessek.

-Ágoston kérlek.- sóhajtott fel. Már nem néztem rá. Háttal álltam neki és a fürdőszoba aranyozott kilincsét markolva.

-Én is sokszor kértelek. Most azt kérem, menj el.- azzal benyitottam és magamra zártam az ajtót. Nem akartam megragadni miattuk. Toporzékolni egy bizonyos ponton, tétlenül.

Dénes nem látta értelmét. Talán senki nem látta, de nem is kellett mindenre egy ok vagy magyarázat. Egyszerűen csak zongorázás közben nőttem fel. Folyton és örökké csak játszottam évről évre. Az utóbbi időben vagy talán mióta én is budapesti művésznek lettem titulálva, a játék elmaradt és hiányzott is. Ez pedig egy nagy hiba volt részemről. Nem szabadott volna elhanyagolni egy ilyen méretű szenvedélyt.

Mikor meghallottam, hogy Krisztián feltehetőleg távozott a lakásomból, egy gyors mosdást követően visszacsoszogtam a nappaliba. Dühös voltam és szomorú is. Hiszen nem tudták megérteni. Pedig nekik is volt életük, szenvedélyük. Volt a festészet, volt a színház, voltak még a brilliáns fényképek. Nekem ez volt az életem. A zene, a hangok meg a pianínó.

Széttoltam a bútoraim. Aztám össze és máshová. Azt akartam, hogy hasonlítson a régi házunkra, amit tudatlanul és felelőtlenül otthagytam valami másért. Ez lett volna a művészet? Ilyen magányosak vajon a művészek?

Aztán fokozatosan gyorsult a légzésem. Féltem, rettegtem. Nem akartam még egy buta pánikrohammal is megküzdeni. Ki akartam hátrálni. Persze ki hallott már olyanról, hogy valaki csak úgy megfutamodott egy folytogató pánikroham elől? Elbotorkáltam a hagszerem elé, reméltem, jobb lesz, hogy talán majd egy dolgot tudok irányítani az életemben. Aztán jobb lett.

Csak ültem napokat, játszottam és új dallamokat kerestem. Olyanokat, amilyen én is vagyok.

Aztán komponáltam egy dalt.