Művészek

tizenegyedik

.Székely Krisztián Dávid.

Őszintén szólva nem tudtam mire vélni a művészek viselkedését. Persze mondhatnám azt, hogy mindenki kifordult magából valamilyen szinten, de ez azért nem pontosan így történt. Valamiért csak kapkodtam a fejem és olykor már nem tudtam mi is történik körülöttem. Kezdtem elveszteni magam felett az uralmat. Nem figyeltem eléggé. Pedig kellett volna, komolyan. Igazán kellett volna. Menekültem a festésbe, majd két vászon között a kávéházba. Ágostonhoz nem mehettem menekülni. Hozzá nem. Mikor eljött a lakásomra folytonosan csak tiltakoztam, mindegy volt ő mit szeretett volna. Nem akartam neki rosszat, csak menteni akartam. Magamtól. A többiek pedig, nem is tudom. Egyszerűen nem tudtam őket követni. Voltam Dénesnél egy emelettel felljebb, beszélgettünk. Igazán sokat, amire már rég volt példa. Elmesélte, hogy lefeküdtek Mentával és, hogy nem bánta. Nem említette, hogy szerelmes lenne a nőbe, de azért őszintén, valljuk be. Rebekába mindenki szerelmes egy kicsikét.

Aztán valamiért Dénessel úgy döntöttünk, hogy ideje ismét összehívni a művészeket. Hajnal volt az első, aki megérkezett, és ő azonnal közölte is velünk, hogy reméli Ágoston idetolja majd a képét, mert fotózni szeretne. Így megértettük miért hozott magával annyi felszerelést. Menta nagyjából tíz perccel később jött meg, viszont ő nem volt túl jó passzban. Átölelt, ismét elmondta, hogy hiányoztam neki meg a festékfoltos alkarom is, de nem mosolygott, nem ugrált és szökdécselt. Már csak Ágostonra vártunk, de ő csak nem akart megérkezni. Hagytam neki üzenetet és hívtam is, de semmire nem reagált. Így inkább csak tovább várakoztunk még. Kis idő elteltével Menta felrángatott az egyik kanapéról és azt mondta, hogy szeretne velem beszélni. Dénes és Hajnal hallkan beszélgettek a szemközti ülőhelyeken így minden további nélkül követtem a nőt egészen a lépcsőházig. Mikor becsuktam magam után a bejárati ajtót azonnal beszélni kezdett.

-Kérlek Krisztián ne akadj ki.- suttogta nekem könnyes szemekkel.

-Ugyan, Menta. Csak nem lehet akkora a baj.- halványan mosolyogtam.

-Szerelmes vagyok beléd Krisztián.- hadarta el, közben összeszorította a szemeit.

-Menta én..-kezdtem volna azonnal tiltakozni, de nem hagyta, hogy befejezzem.

-Tudom. Láttalak Ágostonnal, én csak. Az összes művészbe szerelmes vagyok. Sajnálom. Nem akartam.- elkezdett mentegetőzni, mint egy rajtakapott gyerek.

-Hogyan kérem? Az összesbe?- összezavarodtam és hirtelenjében meg is szédültem. Féltem. Nem magam miatt. Inkább csak Rebekát féltettem. Hát ő is tönkremegy majd? Ez lesz a sorsunk? Belebetegszünk egymásba.- Mindenkinek elmondod majd? Így?- fogtam a fejem, le kellett ülnöm. Az egyik lépcsőn foglaltam helyet még ő csak a korlát mellett toporgott.

-Nem tudom. Még nem gondoltam át. Ezt sem gondoltam át csak szerettem volna, ha valaki tudja mi történik körülöttem. Dénessel szeretkeztem szombaton és nem tudom mit gondoljak most. Nem akartam mindenkit így szeretni tudod. Tehetetlen maradtam, hisz mind annyira gyönyörűek vagytok és én pedig túl gyenge ahhoz, hogy ne szeressek. Téged vagy Hajnalt vagy Ágostont vagy Dénest. - felváltva suttogott és szipogott végül leült mellém.

-Sajnálom, hogy ez történt. Viszont Menta..- átkaroltam apró vállait ő pedig a mellkasomra hajtotta fejét.- én azt hiszem szerelmes vagyok Ágostonba, Dénes pedig. Nos, ő is szeret téged. Te is tudod milyen, az egója nem engedi neki, hogy színt valljon.- bólogatott, azt ugyan nem mondtam el neki, hogy nem csak Dénes az, aki nem mer vallani. Ugyanis Hajnal nagyjából két hónapja közölte velem, hogy szerelmes a nőbe. Aztán nekem meg hirtelen eszembe jutott, hogy Ágoston nem válaszolt a hívásaimra és még mindig nem érkezett meg. Semmi jót nem éreztem. Felpattantam a lépcsőről és berohantam Dénes lakásába.- Ágoston nem válaszolt. Szerintem nincs jól. Nem tudom. Megyek megnézem, otthon van-e.- felkaptam a kabátom és futni kezdtem. Menta felállt a lépcsőről és próbált megállítani, de nem hagytam neki.- Csak megnézem, merre van.- azzal otthagytam és meg sem álltam Ágoston lakásáig.

A bejárati ajtó nyitva maradt, így reméltem, hogy valóban a falak között tartózkodik, nem pedig csak figyelmetlenségből hagyta úgy. Beléptem az előszobába, csend volt, a nappaliból halk Chopin szólt, de semmi több. Az is csak lejátszóról. Benéztem a konyhába, a hálóba, de sehol nem volt. Így utolsó reményemként a fürdő maradt. Mindenhol kamillát lehetett érezni, de a fürdőben még intenzívebb volt az illata. A kék csempék között Ágoston a szintén kék kádjában feküdt. Kamillák között. Teljes sötétségben ugyanis a lámpát én kapcsoltam fel, amikor beléptem. Le volt hunyva a szeme. Földöntúli látvány volt. Hófehér volt a bőre, teste minden pontja szeplőkkel pettyezve. Szalmaszőke, kusza haja, vörösre kisírt szemkörnyéke. Meg a kamillái. Elakadt a lélegzetem. Semmit nem érzékelt abból, hogy jelen voltam. Leguggoltam a kád mellé és simogatni keztem a haját, majd az arcát. Teljesen átfagyott, a víz már egy ideje jéghideg lehetett. Feltűrtem az ingujjam, hogy kiemeljem a növénytengerből. Ébredezni kezdett, amikor a karjaimban tartottam, de úgy tűnt nincs teljesen magánál. Mikor letettem az ágyára azonnal összekuporodott és nyöszörögni kezdett. Hoztam neki egy törölközőt és kénytelen voltam megtörölni. Azért bíztam abban, hogy egy tüdőgyulladást nem kapart össze a kádban. Betakartam és vártam, hogy visszaaludjon. Nyitva volt a szeme, de a fal irányába pislogott. Aztán hirtelen megfordult és nézett. Kikerekedett, nagy szemekkel pislogott fel rám aztán hirtelen a nyakáig felhúzta a takaróját. Zavarban volt.

-Krisztián?- teljesen berekedt. Várakozóan pillantottam rá közben belesimítottam sejmes hajába.- Nem énekelhetek többet?- hangja elcsuklott és én nem hittem el, hogy képes ilyesmit kérdezni.

-Tessék? Ez butaság. Miért ne énekelhetnél?- szüntelen a göndör fürtöket piszkáltam, és ugyan rákérdeztem a dologra, mint egy igazi felnőtt, de valahol legbelül sejtettem miért került elő a téma.

-Írisz hívott a délután. Azt mondta nincs több estém. Nincs több szerda és szombat. Nincs többé semmi.- Írisz, a kávéház tulajdonosa. Hozzánk hasonlóan fiatal nő. Arany a lelke, senkihez sem hasonlítható, nem értettem mire fel ez így hirtelen.- A Stradivari miatt.- motyogta végül Ágoston.

-Mi? Ne viccelj! Hogyan is lehetne ez az egész egy hegedű miatt?- dühös lettem, szörnyen dühös. Ágostont épp készültek megfosztani valami olyantól, ami az élete volt.

-Azok az emberek. Az egyiket Dénes megütötte. Szóval ők, azt mondták Írisznek, hogy nem tágítanak, amég a hegedű nem lesz az ő tulajdonuk. Nem érdekelte őket, hogy az igazából Mentáé, azzal fenyegetőztek, hogy a csillagos homlokú bánja majd.- elkezdett sírni, remegni. Átemeltem az ölembe a puha takaróval karöltve.

-Rendben, nincs semmi baj. Ki a csillagos homlokú?- az ujjaival könnyeket törölgetett.

-Én.- ennyit mondott nem többet, nekem pedig már ennyi is bőven elég volt, hogy teljesen elvesszem a fejem. Nem tettem semmit, egyelőre nem. Viszont Ágostonnak megígértem, hogy elrendezem a dolgot, neki pedig újra lesznek szerda és szombat estéi. Gyermeki volt. Gondtalanul megcsókolt örömében, aztán hirtelen újra zavart lett és pipacsok is nyíltak az arcán. Nevettem rajta, mert gyönyörű volt és nevettem, mert tudtam, hogy segíthetek neki.

És csak nevettem, mert szerelmes voltam belé. Szerelmes a csillagos homlokúba.