Művészek

nyolcadik

.Kovácsházi Dénes Tibor.

Menta ott ült, az arany színű tükör előtt a hálójában, én pedig őt néztem az ágyából, ami legalább annyira kócos volt, mint ő maga. A haját szárította, körfésűvel és miegyébbel. Pár perce jöhetett ki a fürdőből, csurom vizesen és alsóneműben. Persze nem melltartó volt rajta, ő inkább csak úgy hívta, bralett. Igazán szép volt, na nem a bralett, inkább csak Rebeka. Ritkán láttam így, jobban belegondolva, ritkán láttam őt bárhogyan is. Valamiért akkor úgy éreztem nem néztem őt sehogyan sem még azidáig. Aztán ahogy felém fordította az apró, fehér széket amin pihent, elmosolyodtam. Ő nevetett, de csak tompán ért el hozzám hangja. A hajszárító mindet elnyomta. Grimaszokat csinált és talán mondott is nekem valamit, de én továbbra is csak mosolyogtam. Ahogy kikapcsolta a gépezetet újra hallani lehetett a forgó bakeliten hullámzó hangokat. Hirtelen összeszorult a szívem, ahogy realizáltam melyik lemezt is tette fel a nő. Ágoston. Az ő kedvencét. Szegény fiú, rögtön erre gondoltam, hiszen annyira gyermeki még. Túlzásokba estem és megbántottam. Ez persze nyilván nem állt szándékomban. Jobban szerettem őt, mint a saját családom, az utóbbi időben ő mégsem a megérdemeltet kapta. Mert én szégyenszemre meg is ütöttem azon a szombat estén. Aznap is szombat volt.

Menta már a körmeit festegette, természetesen vérvörösre, és folyton azt emlegette, hogy mennyire örül nekem. Mondjuk, nem nekem örült annyira, inkább csak annak, hogy mindent le tudtam rendezni a színészeti társulatnál, és végül valóban hófehér színe lett a hajamnak. Az igazat megvallva nekem sem volt ellenemre a tejfölszőke, elvégre nem maradhattam örök életemre fekete. És ahogyan továbbra is csak ott hemperegtem a fehér paplanon, arra kellett jutnom, kezdeni kell valamit. Ugyan nem tudtam teljesen mit, de úgy gondoltam, mint mindig is. Valami majd úgy is, folyton jönni fog. A hátamra feküdtem és felemeltem a kezem. Az ujjammal húztam újra a mennyezeten végigfutkorászó repedéseket. Ahogy a legvégére értem, leengedtem a karom és már teljesen láthatóvá vált a sarokban, akrillból kibontakozó buja növényzet. Krisztián. 

Nem tudtam, hogyan fajulhatott idáig a művészet. Mindenki vándorolt, el, a saját lakásába, és már rég volt olyan, hogy azt mondhattuk, akkor majd találkozunk a lakásomon, vagy Hajnalnál vagy Krisztiánnál vagy egyikünknél, úgy akárhogy, akár az éjjel közepén. Az oldalamra fordultam, hogy ismét láthassam az egyetlen mentavirágom. A karjain feküdt és nézett. Engem nézett. Gödrösen, mélyen mosolygott, de ahogy a lemezen újra elindult a Hymn to the sea zongora verziója, sírni kezdett. Felemelkedett a halványkékre mázolt komódról, min a tükör is ékeskedett. Apró léptekkel odaaraszolt ágya széléig és simán csak leereszkedett. A puha matrac kicsit hullámzani kezdett a hirtelen jött eséstől, de nem számított. Háttal ült nekem és úgy szipogott tovább. Tenyerem apró hátára illesztettem és úgy próbáltam lenyugtatni őt. Eldőlt mellettem és kis forgolódás után a mellkasomhoz nyomódva motyogta, hogy ő ezt nem akarja többé. Ugyan nem tudtam teljesen mire is célzott ezzel, valahol azért sejtettem, hogy ő csak nem akar többé elválni és elválásban lenni. Nem érdekelt, hogy meztelen mellkasom kap könnyeiből mert megláttam valamit a kék komódon. Pár csomag pisztáciát, még a puha, méregzöld szőnyegen is hevert pár szem. Hajnal.

Nem tétlenkedhettem tovább. Nem, mert szombat este volt. Felültettem Mentát, majd én is hamar felálltam, hogy megnézzem mennyi az idő. Szerencsénkre még csak este fél nyoc körül járt, nekünk pedig bőven elég időnk volt még.

-Rebeka.- fogtam vállára.- Nyugodj meg, és kezdj el készülödni. Egy óra múlva már a művészek kávéházában leszünk.- könnyes szemekkel pislogott fel rám, de engem megnyugtatott, hogy már újra mosolyra húzta ajkait. Lehúzott a karomnál fogva, hogy beletúrhasson párszor a hajamba még én azt néztem, hogy az övé, hogyan hintázik válla felett. Felvettem a földön hagyot ruháimat, hogy újra inkább rajtam legyenek. Aztán leültem Menta előző helyére, a tükör elé, még ő sóhajtva felkelt és elkezdte kiválogatni a neki épp szimpatikus ruhadarabokat. Végül egy fekete, rajta függőlegesen végigszántó fehér vonalakkal díszitett nadrágban és egy nagyobb méretű, csibesárga pólóban fordult meg előttem párszor, amiről Michelangelo egyik szobra pillantott vissza rám, Dávid. Mikor a nő megtalálta a kedvenc övét lassan el is indulhattunk. 

A kávéházban sokan voltak, kissé meg is voltam lepve, hiszen régen láttam már ott ennyi embert. Persze a helyzet nem volt túlzottan újdonság, talán csak régen voltam már Ágoston egyik estéjén. Mentával a pulthoz közeli sarokban álltunk meg, de akkor az énekes már a zongorája mögött ült. Messziről kiszúrtam Hajnalt a hely közepén az egyik fotelban borozgatva, Krisztiánt pedig az emeletre vezető csigalépcső melletti bárszéken. Ekkor már tisztán látszott mennyire szétestünk, mi a budapesti művészek, ilyen rövid idő alatt.

-Szép estét minden törzsvendégnek és idetévedt gyönyörű léleknek. Ma este ismét csak egem láthatnak e színpadon. Ez alkalommal..- Ágoston elkezdte a szokásos szövegét az én szívem pedig ismét csak görcsösen szorított. Legutoljára, mikor hallottam ezt a nyitányt, azt mondta, az összes budapesti művész fellép a színpadon. Annyira elmerültem, hogy a folytatást nem hallottam, nem tudtam mit fog játszani.

-Mit játszik?- hajoltam le Mentához, hogy meghallja, mert a kávéház zengett. Zengett a tapstól.

-Azt mondta, saját dalokat. Amiket ő komponált.- mondta nekem zavarodottan és őszintén meglepetten. Ismét felpillantottam a színpadnak titulált sarok felé nézve. Hirtelen az összes művész összenézett. Hajnal felállt a helyéről, ezzel kiöntve egy vendég poharát. Ránk pillantott és az arca kétségbeesettnek tűnt, ahogy Krisztiáné is. Hirtelen nem tudtuk, hogy történt minden ilyen gyorsan. Ilyenek volnának a művészek?

Egy emberként néztünk Ágostonra, ő pedig megérintette a billentyűket. Előadta a saját dalait. A saját, csodálatos dalait.