Művészek

második

.Sebesfi Ágoston Levente.

Dénes lakásán mindig olyan nyugodt volt minden. Beszélgettünk még ugyan, de nagyrészt csendben figyeltük egymást. Menta néha a furcsa grimaszaival szórakoztatta a művészeket, de semmi komoly. Lassan mind szétszéledtünk. Mielőtt kimentem a nappaliból még összeborzoltam a házigazda kobakját, aki csak mosolyogva tűrte mozdulataimat. Krisztiánhoz léptem, ő volt az utolsó, aki ott maradt, megsimítottam a vállát, de kissé közelebb dőlt hozzám, így a szúró borostályán is átvezettem tenyerem. Hang nélkül léptem ki a lakásból és siettem le a lépcsőházban. Szaladva tettem meg az utat hazáig, a szívem őrülten dobogott, de legalább az utcán kevesen voltak. Nem tudtam mennyi volt az idő, de olyan hajnal kettőre tippeltem volna. A Bajcsy-Zsilinszky út már nem zúgott a forgalomtól, és kissé távolabb láttam, ahogy a bazilika meg van világítva. Majdnem sikeresen lezúgtam a lépcsőn, mikor már a lakásom felé kapkodtam lábaimat. Akkor annyira örültem, hogy az első emeleten lakom, mint még soha. Az ajtómon beesve vettem egy mély levegőt, és fucsa arckifejezéssel gondoltam arra, hogy milyen nehéz volt belélegeznem ezt a sok levegőt. Megtapogattam kiálló bordáimat, úgy éreztem szönyen feszítenek a csontjaim, valósággal fájt a mellkasom. Próbáltam aprókat lélegezni az ajtónak támaszkodva, hátha kicsit lenyugszom. Aztán pánikszerűen rámtört a gondolat, hogy egyedül vagyok és valami történik velem. Le kellett ülnöm, nyújtózkdva elértem a cipősszekrényről a vizet amivel a kaktuszaim locsolom és nagyot kortyoltam az üvegből. Fintorogva vettem tudomásul, hogy az a víz már minimum két hete ott áll, és ez tisztán érződött is rajta.

Úgy egy óráig ücsörögtem ott, a könnyeimmel küszködve. Hiszen én olyan kicsi voltam, néztem a nappali és a konyha közötti részen elterülő nagy ablakot, aztán néztem a jobb lábam melletti cipősszekrényt, mind sokkal nagyobbak voltak, mint én valaha is leszek. Nem értem mit is gondoltam? Majd Ágoston huszonhat évesen növésnek indul? Menta, ha hallotta volna ezeket a gondolatokat valószínűleg képenröhög, de úgy igazándiból. Tény, hogy nem voltam alacsony, de ezek ellenére is kicsinek éreztem magam. 

Levetettem a nadrágom, kirázott a hideg a megkönnyebüléstől, a tudattól, hogy nem vagyok bezárva. Ledobtam a szövetkabátom is, a zsebéből kivettem a cigarettám meg az öngyújtóm és a nappalin keresztül kimentem az erkélyre. Fáztam ugyan, de nem bántam, elszívtam pár szálat. Közben a bazilikát néztem, mindig sajnáltam, hogy a Dunát nem láthatom a lakásomból, de nem vol túl messze.

Lefekvés előtt valamiért írtam egy üzenetet Krisztiánnak, hogy pánikrohamom volt, és nem éreztem jól magam. Szerettem volna, ha nem válaszol, bár kissé megkérdőjeleztem az ép eszem, hogy akkor végül minek írtam neki, de jobbnak éreztem, ha nem kezdek el ilyesmiken gondolkodni. A szürke pólómat ledobva dőltem le a bevetetlen ágyamba és meglepően gyorsan el is tudtam aludni.

*****

Hirtelen felkaptam a fejem, valamiért meg mertem volna esküdni, hogy valaki tüsszentett a közelemben. Elég gyorsan kiszökött a szememből az álom mikor megpillantottam egy szürke alakot az ágy végében ücsörögni. Kissé meg is ijedtem, de aztán mikor felültem a sötét alak sziluettje elég ismerőssé vált.

-Krisztián.- meglepetten elcsuklott a hangom, ahogy lendületből ráugrottam a hátára és úgy öleltem magamhoz. Halkan felkuncogott, engem meg elért a zavarom és valósággal szégyeltem magam. Biztos voltam benne, hogy ő is érezte, ahogy meztelen bordáim nekiütődtek a hátának. Gyorsan összehúztam magam és visszarántottam a paplanom a felsőtestemre.- Miért van olyan illatod, mint egy kupac levélnek?- döntöttem orrom hátának, hogy újra beleszagoljak a felsőjébe.

-Mert egy kupac levélben feküdtem.- megfordult, hogy ne csak a hátának beszéljek.

-Hol?- értetlenül néztem fel rá, nem igazán értettem miért fekszik valaki levelek között ilyenkor, vagy igazából bármikor.

-Csak a Bajcsy-Zsilinszky utcában.- úgy beszélt az utcáról, mintha nem is itt élnénk mindketten, mintha csak egy félreeső hely lenne. Közben megnéztem a telefonomon az időt, hat óra volt, de még bőven sötét volt az ég.

-Nem néztek rád furán az emberek?- gyorsan végiggondoltam ilyenkor hányan lehetnek az utcán.

-Nyílván furán néztek, de nem őket néztem.- megvonta a vállát és a fekete paplanomat kezdte piszkálgatni.

-Miért? Mit néztél?

-Téged, ahogy az erkélyen cigarettázol.- furán mosolyogva nézte az arcom. Még azt is elfelejtettem,  hogy mi lett volna a következő kérdésem.

-De hát én, még az előtt cigarettáztam mielőtt írtam volna neked.- zavarodtam össze és még a nyelvem is megbotlott párszor. Krisztián csak hümmögve bólogatott.

-Pánikrohamod volt.- sosem kérdezte, inkább csak kijelentette.

-Igen, azt hiszem.- bizonytalan voltam, az az idő ameddig a bejárati ajtó tövében ültem majdnem teljesen kiesett.

-Jobban vagy.- egy újabb kijelentés. Az ölembe húztam a karját, hogy átrajzoljam az ujjammal a rózsáit, kerültem a válaszadást. Nem éreztem jól magam. Mosolyogva sóhajtott, és a szabad kezével a szőke fürtjeimet kezdte tekergetni. Közelebb araszoltam hozzá, összemértem a tenyereinket. Az én ujjaim, hosszúak voltak és vékonyak, talán ezért mondta folyton Hajnal, hogy zongorista kezeim vannak. Krisztián tenyere hasonló méretű volt, mégis kissé más, és festékes. Talán akril lehetett, nem értettem az ilyesmihez.

-Kifeküdhetünk a tetőre? Meg akarom nézni a napfelkeltét.- olyan lehettem, mint egy gyerek.

-Persze.- ő csak mosolygott, azt hittem furán néz majd rám, mint néha Dénes vagy Hajnal, de ő nem nézett rám úgy. -Akár énekelhetünk is.- levette kezét a tincseimről és felkelt. Fél kézzel kirántotta azt a régi matracot az ágyam alól és elindult az ajtó felé.- Nem kell felöltöznöd, de hozz sok takarót mert hideg van.- azzal már ki is ért a lakásból, hogy felvigye a matracot a tetőre. Ahol majd megnézzük, hogy kel fel a Nap a horizonton és, hogy kúszik majd bele, tompán hangunk a város repedései közé.