Művészek

negyedik

.Tamási Menta Rebeka.

Párszor megfordult a fejemben miért lettünk művészek, vagy inkább, miért hívjuk magunkat azoknak és miért hívnak így minket mások is? Miért lettünk mi, öten kiemelve az összes budapesti művész közül, hogy együttesen megalkossuk ennek a kijelentésnek a fizikai valóját, hogy így, mi öten legyünk a budapesti művészek.

Mindig, mindenkiben a különlegesség apró szikráját kerestem, hogy valaki, mitől más, mint az összes többi. Az ennél is érdekesebb elfoglaltság pedig az volt, mikor kérdéseket tettem fel magamnak ismeretlen személyekről. Mint például, hogy valaki miért jár magassarkúban télen is, vagy miért pont szőkére festette be a haját, ha egyértelműen nem áll jól neki.

Mi, művészek, arról voltunk híresek, hogy igazán, soha senki nem ismert minket. Egymást talán jobban ismertük, mint saját magunkat, de egy külső személy, soha semmit nem tudott volna mondani rólunk. Valami olyat, amiben biztos volt velünk kapcsolatban. Mindig úgy gondolok ránk, mintha mi lennénk az egyedüli művészek Budapesten. Értelemszerűen ez nem így volt, nem voltunk celebek, sem olyan szörnyen híresek, Dénest kivéve természetesen, de az a réteg, akik ismertek minket, nem a pornéphez tartoztak.

Mindig csak azt mondogatták a kedvenc kávéházunkban, hogy ott jövünk mi, akik csak a középső nevüket emlegetik, mert így volt, senki nem használta a keresztnevünk, ahogy valójában hívtak is minket. A szüleink és nevelőink szerint, a középső neveink, csak ilyen másodlagos név ként szolgállt. Mi ezt új szintre emeltük. Mint ahogy minden mást is amihez közünk volt.

Artic Monkeys-t sosem az interneten hallgattuk, inkább csak lemezről, a vízet egy teához, kávéhoz sosem elektromos forralóban forraltuk. Inkább csak egy őskori kávékiöntőben, amit Hajnal mindig dzsezvának hívott, tekintve a szerb felmenőire. Sosem nevezhettek minket az átlagnak, és nem is neveztek minket annak. Hiszen mi művészek voltunk, akik csak a középső neveiket emlegetik.

Sosem tudtam volna megmondani, ki gondolkozik gyermekibben, én, vagy Ágoston vagy ki a legérettebb Krisztián vagy Hajnal. Dénes volt az arany középút. Maga a tökéletesség, legalábbis folyton azt hajszolta, a tökéletességet. Ez némiképp mindig sikerült neki, nem akart ő megfelelni senkinek, lényegében csak magának, de mégis mindenkinek megfelelt.

A kapcsolatom a művészekkel felettébb érdekes volt. Az a pár év alatt olyan jól összeszoktunk, hogy az mindenki számára figyelemre méltó volt. Nem volt szükségünk más emberek társaságára. Tökéletesen megvoltunk, így öten is.

Akkor is Hajnal lakásán voltunk. Sokkal jobban éreztem magam, a pisztácia segített. Volt még bő egy óránk odaérni a kávéházba. Szombat este volt, ami annyit jelentett, hogy Ágoston este énekel, ez a szombat is csak azért volt más, mert mi is énekeltünk. Izgatott voltam, akárcsak egy gyerek, sokszor volt így, a többiek megszokták, én is megszoktam. A kezemben forgattam a polaroidot, amit Hajnal csinált, még mindig olyan gyönyörűnek találtam, mint először.

-Már vagy harminc különböző korú lány írt rám a kép miatt.- közölte Dénes nevetve a polaroidra mutatva. Ijedten felkaptam a fejem.

-Felraktad a netre?- meglepett voltam.

-Fel én.- bólintott magabiztosan.

-Miket írtak azok a nők?- mosolyodtam el.

-Csak zöldülnek az írigységtől. Mindenki azt hiszi, a párom vagy.- kacéran kacsintott egyet mire nevetnem kellett.

-Az a legviccesebb, hogy egyáltalán nem túloz ezzel.- fintorgott Hajnal.- A minap felismerték a boltban, hát én azt hittem ott halok meg. Az a sok sikoltozó, tudatvesztett liba.- nagy botránkozással magyarázott.

Mind tudtuk, hogy Dénes más hírnévre is szert tett az évek során. Már-már közszereplőnek is nevezhettük volna. Felálltam és elindultam a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítsem magam. Közben a nappaliban még a fehér nadrágom is lecseréltem Hajnal egyik szürke-kockás darabjára. Mikor a kerek, aranykeretes tükörbe néztem az előszobában rájöttem, hogy annyira nem is vagyok rossz állapotban. Inkább be sem mentem a fürdőbe. Közben a művészek mind megindultak a bejárati ajtó felé. Dénes a Martense fűzőjét igazgatta, Ágoston meg abban a tükörben nézegette magát, ahol én is tettem. Hosszú lábait beroggyasztotta, hogy lássa magát. Keserűen mosolygott. Tudtam mire gondol. Minden művész tudta. Pedig Ágoston gyönyörű volt. Krisztián átölelt én meg fáradtan a mellkasának döntöttem homlokom. Gyalog tettük meg az utat a kávéházig, mint minden alkalommal. Mindannyian rutinosan mozogtunk az asztalok, székek és fotelek tengerében, hiszen a hely már a második otthonunk volt. Ágoston leült az egyik székbe a sarokba, ahová mindig is szokott. Amolyan színpadként funkcionált az a sarok. Az apró kávéház tömve volt, ő pedig megszólította a közönséget.

-Szép estét minden törzsvendégnek és idetévedt gyönyörű léleknek. Ma este, az összes budapesti művész fellép ezen a színpadon. Hiszem azt, hogy nem kell őket bemutatni. Ide pornép nem jár.- nevetve leültünk mellé pár kopott székre. -Ma este magyar dalokkal szórakoztatjuk önöket, bízom abban, hogy mindenki annyira élvezni fogja, mint mi.- kezébe kapta csellóját és énekelni kezdett. Azonnal megjelent érzékeny kis mivoltom, de hamar összeszedtem magam és énekeltem én is a többiekkel.

-Koporsója tárva nyitva
Benne fekszem, én is sírva.- akarva akaratlanul egy személyre gondoltam. Éreztem, hogy rá kell gondolnunk. Minden művész ezt tette. Éreztem.

Hiszen, a művészek nem mindig öten voltak.

Emlékünkben őriztük a hatodik budapesti művészt is.

Brauer Anna. A budapesti művészek egykori tagja.

Az író ki csak a középső nevét emlegette.

Kit csak Bodza néven ismertek.

Kik pedig ismerték, nem a pornéphez tartoztak.