Művészek

kilencedik

.Tamási Menta Rebeka.

A művészek gyémántokká kövültek. Nem tudtuk mi történik. Hallgattam Ágoston játékát, de közben muszáj volt homlokom Dénes karjának döntenem. Remegtek a lábaim, mert tudtam. Tönkretettük egymást. Persze senki nem értené ezt meg. Mit is tehettünk volna egymással, hogy ekkora baj lett belőle? Elvégre ezidáig semmi bajról még csak szó sem volt. Mi lett így hirtelen? Kérdezné a pornép. Szerettük egymást. Ennyi történt. Túlléptünk határokat, annak ellenére is, hogy megegyeztünk még annak idején, hogy ilyen nem történhet. Elkezdtem félni, mert megeshetett már akkor, művészek többet nem lesznek. Lesznek, de ilyen budapestiek soha már. A lábaim csak remegtek a karjaimmal pedig Dénest szorítottam szüntelen. Nem tudtam mi fog történni, de mindenki érezte a feszültséget. A pánikom pedig akkor érte el a tetőfokot, mikor láttam, hogy Ágoston egyenesen Krisztián kékjeibe néz. Majd mindenki másra, egyenként. Jöttünk mi ketten, Dénessel és végül Hajnal is. Ő túl jól ismerte az énekest ahhoz, hogy érezze mi következik. Nagyjából két másodperc alatt felfogta a hosszú, szürke haját aztán átverekedte magát a tömegen és leült Ágoston mellé a zongoraszékre. A fiú még játszott, tompán, de végül csak sírva rádöntötte fejét Hajnal vállára, aki azonnal énekelni kezdett. Nézett engem, de kellett egy kis idő mire felfogtam mit szeretne. Még szerencsénk volt, hogy a hegedűm sokszor kísért utamon a kávéházig. Mikor kiemeltem a tokból több jóvágású úriember összesúgott mellettem. 

-Valóban egy Stradivari hegedűt tart a kezében?- igen, túl sokat tudtak.

-Valóban uraim, de ezt majd máskor letárgyalják.- súgtam oda közéjük, mire meglepetten elhallgattak. Mire odaértem a színpadnak kinevezett sarokhoz, Hajnal befejezte a dalt és már Ágoston is összeszedte magát. Nagyjából.-Ágoston mit szólnál hozzá, ha valami olasz szépet játszanánk?- simogattam meg a fejét mosolyogva.

-Egy olasz szépet? Lehetne mondjuk Lucio Dallatól valamit?- felnézett rám és ő, folyton teljesen úgy hatott, mint egy kisfiú.

-Csak a Carusot ismerem tőle.- szólt közbe Hajnal.

-Hát persze, nem ismersz te még sok szépet.- próbáltam elviccelni a dolgot, de tudtuk, hogy itt már nincs semmi móka, ideje lenne zenélni. Ágoston bele is kezdett, zongorázott és énekelt így Hajnal is rávette magát én pedig, kísértem őket hegedűn, azon a Stradivarin, amit itt a kávéházban igazán sokat emlegettek.

A Caruso is lement, mi pedig úgy éreztük Ágoston dalai után ez méltó befejezés lett volna egy szép szombat estének. Persze mindig akadnak olyan személyek, akik nem szeretik a szép befejezéseket. Miközben Ágoston köszönetet mondott és a taps visszhangzott az egész utcában, páran nagyon meg szerették volna közelíteni azt a sarkot ahol álltunk. A hegedűm lógott a bal kezemben a vonó pedig már a zongora tetején pihent. Az a két úriember állt meg előttem hirtelen, akik azelőtt is a Stradivari hitelességét boncolgatták.

-Uraim?- vontam fel a szemöldököm kíváncsian, a hangnemet persze nem igazán találtam el. Egy kicsit több düh volt a hangomban, mint kellett volna.- Segíthetek valamiben?- nem volt sok kedvem ilyesmikre pazarolni az időmet.

-Mennyiért adja?- bökött az egyik rá a hegedűre.

-Nem eladó.- ért oda mellém Dénes is én pedig hálásan pillantottam fel rá.

-Nem önt kérdeztük. A hölgy tulajdona, tudtommal.- micsoda ficsúr, hogy is képzeli.

-Sajnálom uraim, de valóban nem eladó.- bólintottam határozottan és már indultunk is volna, de ezek az urak nem adják fel egykönnyen. Az egyik, vaskoskezű visszarántott, de ahogy ez megtörtént, Dénes egy akkora öklöst adott szerény személyének, hogy az a linóleumon terült ki. A másik persze felrángatta és végül belátták, hogy ez az üzlet, mégsem lesz túl nyereséges. Kicsit idegesen, de inkább ijedten néztem Dénest, aki a nadrágjába törölte bütykeit. Az incidens után igen hamar kiürült a hely, na nem mintha másra számítottunk volna. Mi még bent voltunk, bent, a művészek kávéházában. Kértem egy bort és leültem a pulthoz egy fenyőszínű bárszékre. Hajnal a fotelben ült, ahol az este kezdetén is. Krisztián mellette, Dénes a pult mögött segédkezett. Ágoston pedig. Ő csak folytatta a már nem hivatalos szombat esti, akkor már inkább vasárnap hajnali zongorázást. Ráhajtottam a fejem a jobb felkaromra és olykor hátra pillantottam, hogy lássam az énekest, aki már teljes beleéléssel játszotta újra a saját dalait. 

Nehéz volt felfogni, hogy miként történt minden ilyen gyorsan. Pedig mi csak igazán szerettük egymást. Ez volt a legnagyobb baj. A másik pedig, hogy volt olyan, aki mindenkit szeretett. Én az összes budapesti művészt szerettem, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem tehettem, mert talán csak jobban tönkretettük volna egymást, ha még ez is a nyakunkba zúdul. 

-Fél óra múlva találkozunk Hajnal lakásán.- hajolt le mellém Krisztián, hogy ezeket a szavakat súgja fülembe. Ágoston erősen markolta a kezét és ahogy bólogatott a fehér gyöngysor ott táncolt a nyakában. Elmosolyodtam.

-Majd mind, újra. Ott találkozunk.

Talán ismét, újra budapesti művészek leszünk. Az igaziak, kik előtte is. Mindenkor. Mert mindegy milyenek a művészek, mi, megismételhetetlenek vagyunk.