Ha nincs káosz, alkosd meg.
Káosz nélkül nincs város.
Káosz nélkül nincs Budapest.
Káosz nélkül nincs művészet.
Káosz nélkül nincsenek budapesti művészek.
Az előadásunk már lement, a közönség jól érezte magát és maradtak is. Úgy számítottuk, zárásig mindenki itt lesz még. Mi meg, a budapesti művészek a pult mögül nyíló raktárban voltunk. Éreztem, hogy érdekes éjszakának nézünk elébe. Régen láttam Dénest annyira feszültnek, mint akkor. Menta szája sírásra görbült, de akkor még nem sírt. Mire visszapillantottam a színészre, ő egy akkora öklöst adott Ágostonnak, hogy azonnal elesett. Krisztián próbált nyugot maradni, és óvatosan lenyugtatni a dühöngő művészt, de végül nem sikerült neki.
-Ember! Mi bajod?- kiáltott Dénesre Krisztián.
-Komolyan azt a dalt kellett énekelnünk? Nem létezik, hogy nem tudott volna mást választani.- szűrte fogai között.
-Neked tényleg ez böki a csőröd? A dal? El sem hiszlek.- üvöltözött a festő, majd hallkabban folytatta.- Csak nem bűntudatod van?- vigyorodott el ördögien.
-Krisztián ne!- szólt rá élesen Ágoston, de ő, mintha meg sem hallotta volna.
-Mert itt mindenki tudja, hogy miattad halt meg.- suttogta Dénes arcába a visszavonhatatlan kijelentést. Menta ekkor hangosan sírni kezdett, Ágoston pedig átölelte őt. A színész pillanatokon belül távozott a raktárból és hiszem azt, hogy a kávéházból is. Én meg álltam a káosz közepén. Krisztiánra pillantottam, aki olyan dühös volt, hogy kidagadtak az erei a nyakán. Fel akartam képelni, amiért ilyet mondott, de nem tettem. Meg sem tudtam mozdulni, csak néztem a művészeket, majd inkább én is távoztam. Menta még utánam kiáltott, de nem reagáltam rá. Először haza akartam menni és egyedül gubbasztani jó hosszú ideig, de aztán mégis a Bajcsy-Zsilinszky úton sétálgattam és a bakancsom orrával rúgtam szét a levélkupacokat.
Kopogás nélkül nyitottam be a negyedik emeleti lakásba, hiszen sejtettem, hogy a tulajdonos megint nem zárta be azt. Egy apró neszt sem hallottam miközben ledobtam a cipőm és már kezdtem azt hinni, hogy Dénes nincs is itthon, de aztán megláttam, ahogy korom sötétben ült az ablaknál a nappaliban és valami kivehetetlen szöveget motyog. Ahogy ott kuporgott a padlón, és rászkódó vállakkal mormolta el újra és újra ugyan azt a szöveget már majdnem én is elsírtam magam. Valójában nem az ő hibája volt, hogy az történt, ami. Ezt mindenki jól tudta. Krisztián részéről ez csupán egy hatalmas pofon volt, amitől nagyobbat senki nem is adhatott volna neki. Megsimogattam ébenfekete haját, mire hangosabban kezdett beszélni.
-Ezt én tettem. Ő tette. Miattam tette.- felpillantott rám beszéd közben. Az égkék szemei világítottak a sötétben, és tiszta könny volt az arca.
-Nem a te hibád.- suttogtam, majd leguggoltam mellé.
-Ezt én tettem. Ő tette. Miattam tette. Ezt én tettem. Ő tette. Miattam tette.- ezt mondogatta újra és újra, ami a végére már úgy összefolyt a hangos zihálásával, hogy valóban értelmetlen lett. Egyszerűen nem tudtam elviselni azt a temérdek, zavarodott érzelmet így az ablak mellől felállva mentem a konyhába, hogy töltsek egy pohár vizet. Noha az első tervem az volt, hogy megitatom vele, aztán inkább csak ráborítottam a fejére az egészet. Azonnal elhallgatott és felállt. Vagy inkább felugrott a helyéről. A hirtelen mozdulattól megijedtem és hátráltam pár lépést. Először azt hittem megüt majd, de helyette csak olyan gyorsan ölelt magához, hogy a függönyök mind mozogni kezdtek.
-Mit csinálok?- suttogta elképedve fülem mellé.- Istenem, én megütöttem Ágostont.- tolt el magától hirtelen. Aztán felrángatta magára a kabátját meg a cipőjét és ki is vágódott a bejárati ajtón.
-Dénes. Mit művelsz?- kiáltottam utána. Mire felhúztam a bakancsom és utolértem, ő már az utcán rohant. Aztán mikor láttam, hogy gyakorlatilag betöri a valamikor még pasztellrózsaszín, háromemeletes épület főbejáratát minden világos lett. Felrohantam vele az első emeletre, majd együtt estünk be a lakásba. A nappaliban égett az olvasólámpa. Halkan közlekedtünk. A kanapén, háttal nekünk ült Krisztián az ő ölében meg Ágoston, aki pont láthatott minket, hiszen a feje a festő nyakában pihent. Menta is a lakásban volt, az egyik fotelben kuporgott és épp csúnyán köhögött két zokogás között. Mikor Ágoston észrevett minket, feltápászkodott és belevetette magát Dénes karjaiba. Az énekesnek csúnyán felszakadt az ajka és tiszta vér volt az orra körüli rész. Az arcára vagy ezer könnycsepp volt rászáradva és elég nehezen vette a levegőt. A szemüvege kissé ferdén feküdt orrán és meg mertem volna rá esküdni, hogy a bal oldali lencse megrepedt. Dénes a göndör fürtjeit simogatta és azt mondogatta, sajnálja. Tudom, hogy Ágoston nem haragszik rá. Sőt, senki sem haragudott rá, mert mindannyian tudtuk mit jelentett neki az író és mit vesztett azzal, hogy ő meghalt.
-Nem úgy volt, hogy nem beszélünk többet róla?- szipogta Menta.- Megbeszéltük, hogy nem beszélünk róla.- a pulcsijába törölte az orrát, ami valószínűleg nem is az övé volt, de ez akkor nem számított.
-Az a dal olyan gyönyörű, de sosem értettem miért kötöttük hozzá.- dörzsölte meg homlokát Krisztián.
-Mert egyszerre gyönyörű és kegyetlen.- szólaltam meg.- Ő is pont ilyen volt.- suttogtam. Mert igen, Bodza volt maga a kiismerhetetlenség csúcsa. Sziporkázó szépsége volt és kimagaslóan magas inteligenciája, de valahol mélyen egy kissé romlott, tömény gonoszság is meglapult benne.
-Valójában nem Dénes tehet arról, hogy Bodza belebetegedett a saját elméjébe és gondolataiba.- nézett az említetre Menta.- Dénes arról sem tehet, hogy Bodza szerette őt. Erről senki sem tehet.- miközben beszélt a fotel karfáját piszkálgatta.- Szerintem ő akarta, hogy így legyen. Ennek így kellett lennie.- pontosan így zárult le ismét ez a téma, melyről nagyon rég beszéltünk utoljára és melyről ismét éveken keresztül nem veszünk tudomást.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
